|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 29 találat | lapozás: 1-29 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Báthori István 2006. május 31.Május 25-én Báthori Istvánra emlékeztek Marossárpatakon, szobrot állítottak a nagy királynak. A marossárpataki szoborpark évről évre gazdagodik nagy királyok, fejedelmek mellszobraival. Ez azért lehetséges, mondotta a szoboravatón Bölöni Domokos, a Népújság munkatársa, mert itt választott magának otthont egy népe iránt mélységesen elkötelezett képzőművész, a népélet, népi kultúra alapos ismerője, a marosszéki Mátyás-huszárok „feltámasztója”, vitéz Miholcsa József huszárkapitány, civilben szobrász. A huszár szót először Mátyás király mondta tollba, 1481-ben. A magyar huszár mint fegyvernem tehát 525 éves múltra tekinthet vissza. A marosszéki Mátyás-huszárok első parancsnoka Berzenczey László (1820 – 1884) volt, akinek javaslatára mondták ki az uniót 1848-ban, ő lett Erdély kormánybiztosa és a Mátyás- huszárok parancsnoka is. Valahányszor ünnepel Marossárpatak, rendszerint huszárok is ellátogatnak ide. Ezúttal a nagykanizsai hagyományőrző huszárok jöttek el. Miholcsa József faragott munkáiból álló kiállítása már a délelőtt folyamán megnyílt, a művészről és munkáiról Gáspár Sándor, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője tartott elemzést. Miholcsa József sajátos képírást művel. Szobrait a népi faragás alapmotívum-kincsének felhasználásával „írja”, azok a székely farfaragás mértani díszítőelemeinek, alakos motívumainak felhasználásával készülnek. Ő maga így vall erről: „Magyarságban és művészetben nincs megalkuvás, mert ez létünk ellen elkövetett bűn; szeretném, ha életem, hitem és erőm előtt hagyna el, hátha szoborba faraghatnám sorsunk kilométerköveit, útjelző cölöpeit, a tévelygésben hátrahagyott és újratalált nyomait.” Leleplezték Báthori István műkőből készült mellszobrát. Székely kaput is avattak, mégpedig Miholcsa Józsefék sárpataki háza előtt. /Damján B. Sándor: Szobor- és kapuállítás Marossárpatakon. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 31/2007. január 12.Január 11-én, az előadás napján tettek feljelentést a kolozsvári rendőrségen a Wass Albert-művekből ihletődött A világ és a vége című előadással kapcsolatban, amelyet a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház tervezett előadni erdélyi turnéja során a Báthori István Gimnáziumban. „A rendőrségre benyújtott feljelentés arról szól, hogy a kolozsvári gimnáziumban a korábban háborús bűnökért elítélt író darabját adják elő” – tájékoztatott Daniela Bolos rendőrségi szóvivő. Arra nem tudott választ adni, hogy ki tette az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) szervezte előadással kapcsolatos feljelentést. Az előadást népszerűsítő EMI-tagokat egyébként a városháza is megbüntette engedély nélküli plakátolásért. A rendezvényt népszerűsítő plakátokat a városközpontban kiragasztó fiataloknak fejenként 300 lejes büntetést kell kifizetniük, mivel nem rendelkeztek a városháza jóváhagyásával. „Városházi engedélyt nagy költségvetésű rendezvényekhez szoktak kérni, a kisebb rendezvények plakátjait a szervezők egyszerűen kiragasztják néhány helyen” – tájékoztatta a Krónikát Bagoly Zsolt EMI-alelnök. /Kelemen Tamás: Büntetés és feljelentés. = Krónika (Kolozsvár), jan. 12./2007. február 10.Megjelent a budapesti Kráter Kiadó első 2007-es kötete, Kovács Attila Zoltán Erdély szolgálatában felcímű Emlékírók könyve. A kötet Erdély másfélszáz éves történelmét kívánja bemutatni, egyedi módon: az erdélyi magyar emlékirat-irodalomból válogatva. A kezdő- és a végpont: 1541, Erdély születése és 1690, a Diploma Leopoldinum. E két sarokszám közti korszak Erdély aranykora: a fejedelemség születése és elmúlása. A kötetben húsz szerző emlékiratrészlete kapott helyet. Szándékosan nem szerepelnek azon memoárírók (Báthori István, Rozsnyai Dávid, Haller Gábor, Bethlen János és Miklós) és műveik, kiknek munkái önálló kötetben napvilágot láttak az utóbbi évtizedekben. Verancsics Antal, Szamosközy István vagy Forgách Ferenc históriájának részletei viszont helyet kaptak a válogatásban. /Két emberöltő krónikája. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 10./2008. január 4.1964 januárjában, a kolozsvári utcanevek nagy „szovjettelenítése” hevében, amikor az olyan “szovjet” neveket, mint Apáczai Csere János, Benedek Elek, Bethlen Gábor, Kossuth Lajos, Tótfalusi Kis Miklós, Báthori István, Fazekas Mihály stb. eltüntették, megjelent az első bulevard – az addigi Kossuth Lajos utca és a Vörös Hadsereg útja (azelőtt Magyar utca) összevonásával. A felülről irányított nagyzási hóbort nyomán aztán a regáti eredetű bulevardok szaporodásnak indultak Kolozsvárt is. Így az addigi szerény, lényegében mezei út, a Szentgyörgyhegyi út – minthogy itt építették föl a város egyik ipari szörnyetegét, a Nehézgépgyárat – a Munka bulevardja, sugárútja lett. /Asztalos Lajos: Megsugarasított utcák. = Krónika (Kolozsvár), jan. 4./2009. március 21.A mamutra vadászó ősember, a hun vitéz, a kuruc és a labanc harcos, a fekete sereg katonája mellett jól elfér II. Rákóczi Ferenc, gróf Bercsényi Miklós főgenerális, Mária Terézia, Báthori István, Kinizsi Pál, Árpád fejedelem és Mátyás, az igazságos is Homoki Gyula Miniatűr történelem című kiállításán Baróton, az Erdővidék Múzeumában. A történelmi hitelességgel kifestett apró ólomfigurák a maketten elevennek hatnak. /(hecser): Miniatűr történelem Erdővidék Múzeumában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 21./2010. január 3.Az erdélyi magyar felsőoktatás „üdvtörténete”Gaál Botond professzor úrnak, a Magyar Tudományos Akadémia doktorának a vezetésével írta ezt a kezünkben lévő könyvet a réti gyülekezet immáron tíz éve itt szolgáló lelkipásztora. Pálfi József disszertációjának alcíme rögtön előrevetíti a téma időkeretét: Universitas-sors a reformációtól a Kolozsvári Tudományegyetemig. Vagyis 1872-ig. A tudományos indíték megértéséhez a doktori dolgozat ajánlásából idézzük Gaál Botond történelmi távlatú, a lényeget illető, veretes megfogalmazását: „Ezen a földön egy nép élni akart, megszervezte az államiságot, alkotott kultúrát, művelt annyiféle tudományt, s ehhez bőven merített a keresztyénség élő forrásaiból. Így jöttek létre Erdély nagy iskolái, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy ez a nép a legnehezebb harcai közepette is Európa kultúrnépeihez hasonlóan akart egy universitast. Ez volt a szándéka a fejedelmeinek, ezen munkálkodtak tudósai, ezért fáradoztak a tanítói, erre áldoztak sokat az egyházai, s e küzdelemnek az lett volna a méltó beteljesedése, ha létrejön egy erdélyi magyar egyetem. Ennek a jelei sejlenek föl már Bethlen Gábor idejétől, a Nagyenyedi Református Kollégium termékeny időszakában. A tanárok és diákok idehozták az egyetemes kultúra szinte minden értékét, s ezt tanították, majd szórták népünk körében az európai műveltség gazdag kincseit. Nem véletlen, hogy a tudományos világot megrengető, annak új irányt és lendületet adó Bolyai Jánost is Erdély adta a világnak.” A szerző, dr. Pálfi József saját megfogalmazásában az erdélyi egyetemi gondolatot „üdvtörténeti összefüggésben” tárgyalja. Nem intézménytörténetet ír, hanem protestáns távlatokba helyezi a múlt és a jelen törekvéseit, az erdélyi, jelenleg pedig a romániai kisebbségi felsőoktatásban. Akárcsak bányában a telér nyomát követve, azt tárja fel, hogy magyar református egyházunknak mi a hivatása az oktatás ügyében. Az egyetemtörténet szellemiségét tárja fel! Magyarán azt is bemutatja, hogy az egyetemalapítás kívánsága, főiskoláink alapítása milyen hatással volt az erdélyi magyar társadalom fejlődésére. Mások ugyanígy tárják fel ezt az egyetemet vagy főiskolát alapítani szándékozó kívánságot az erdélyi románság vagy a szász náció vonatkozásában. Mert az egyházi iskolák: legyen az alsó-, közép- vagy felsőfokú intézmény, szerves részét képezik az illető nép egyháztörténetének. De nem csak annak. Ez a dolgozat mintegy szintézisét adja a tudomány- és neveléstörténeti tényeknek. Szerző egy így fogalmazza meg: „az erdélyi református universitas-gondolat testet öltéséért folytatott küzdelem kísérletei, részleges megvalósulásai, kulcsszereplői tárulnak fel előttünk”. Ismételten hangsúlyozzuk, hogy ez a disszertáció az egyetemalapítás történetének szellemiségét foglalja írásba. Más szóval: az erdélyi kálvinista eszme kibontakozását világítja meg úgy, hogy nem vész el a részletekben. Tehát nem egyszerű egyetempolitikát rögzít, hanem egy önmagán túlmutató, sajátos jelentést hordozó történetet. A dolgozat erősségei közé tartozik az események alakulásának az a fajta értékelése, melynek révén rámutat arra, hogy a korszakokkal járó változások mennyiben segítették elő vagy akadályozták a református igehirdetést és egyházépítést. Kiemeljük, hogy míg más, hasonló művek netalán az úgynevezett „nagymagyar” történelemszemléleten alapuló egyetemtörténetet nyújtják, addig Pálfi József disszertációja az erdélyi református felsőoktatási „üdvtörténeten”, a „kismagyar” történeti narratívumon alapszik, azon a bibliai párhuzamot vonó történetszemléleten, amely elsősorban az egykori – török – hódoltság területén, a Partiumban és Erdélyben alakult ki. A szerző kiválóan mutatja be, hogy a református kollégiumok milyen fontos műhelyei voltak az erdélyi magyarságnak. A kálvini eszmeiség jegyében szerveződött tudományos központoknak szellemi kisugárzása volt, élen jártak az egyén és a társadalom formálásában. Mindez Erdélyben még inkább felértékelődik, ha úgy tetszik, „üdvtörténeti” felhangot kap, mivel a magyarság számára a reformáció korában megszületett egyetem-gondolat a megmaradást jelentette. Az ország megmentéséért folytatott küzdelem hatalmas pillérévé vált, mint ahogy – kimondva és sokszor kimondatlanul is – ma is, a templom és az iskola párosában. Sommásan soroljuk fel a doktori dolgozat nyolc fejezetét, amelyeket gazdag bibliográfia és angol összefoglaló követ. – Elsőként a reformáció korának universitas-kérdését tárgyalja, mivel a közvetlen erdélyi gyökerek az európai összefüggésekig terjednek. Gondoljunk csak a fellegvárnak számító wittenbergi egyetemre és annak kisugárzására. – A második fejezet az első erdélyi protestáns felsőoktatási intézményalapítás kísérletét tárgyalja. Az 1562-es debreceni hitvallás a világi hatalom kötelességévé tette, hogy az „akadémiát és iskolákat, melyek az ige veteményes kertjei, az ország közjövedelméből gondozzák”. (p. 61.) János Zsigmond fejedelem 1570 táján Gyulafehérváron akarta felállítani az akadémiát. Báthori István 1581-ben felállítja Erdély első egyetemét, amely 1663-ban megszűnt. A jezsuiták segítségével fejlesztették ezt a kolozsvári katolikus egyetemet a kor legmagasabb színvonalára. – A harmadik fejezet szól Bethlen Gábor oktatáspolitikájáról, a gyulafehérvári Collegium Academicum alapításáról és a peregrinatio academica gyakorlatáról. Valóságos mérföldkőnek számít az 1622-es esztendő. A költő Opitz Márton jön tanítani, aki a heidelbergi iskola szellemiségét képviselte. Megérkeznek a vendégtanárok Herborn városából: Alsted, Bisterfeld és Piscator. A fejedelem a professzorok jutalmazásáról bőségesen gondoskodott, akárcsak a kollégium fenntartásáról. A Rákócziak iskolapolitikája is példaértékű. Az 1557-ben létrejött marosvásárhelyi, kolozsvári iskolák és a nagyváradi illusztris schola fejlesztésével is törődtek a fejedelmek. Az angol Basirius Izsák tevékenységének ismertetése is nagyon fontos, ő volt II. Rákóczi György „professzora”, túl nagy volt a befolyása. E fejezetben különösen kirajzolódik a váradi iskola felsőszintű jellege, a Szenci Kertész Ábrahám által vezetett könyvnyomda értékelése, a református ortodoxia és a puritánus eszmék küzdelme. – A negyedik fejezet Apáczai Csere János tudományegyetem-gondolatát mutatja be. Kolozsvári székfoglaló beszédét 1656-ban tartotta, 1658-ban az akadémia felállításáról szóló tervezetét küldi Barcsay Ákos fejedelemhez. Apáczai 35 éves korában bekövetkezett halála és Erdély nagy romlása meggátolta a kivitelezést. – Az ötödik fejezetben a 18–19. századi politikai és művelődéstörténeti háttérről olvasunk. Itt látszik meg igazán az, hogy Erdély életében a központosító osztrák hatalommal szemben a magyarságnak milyen védőbástyái lesznek a kollégiumok. Ebben a korszakban a peregrináció jelentősége felerősödik, mondhatnánk, hogy csak ezen az úton biztosított a doktorálás, a posztgraduális képzés megoldása. – Hatodik, önálló fejezetként került sorra Bod Péter. A diszciplínák differenciálódása felé vezető úton című rész átfogó képet ad az oktatott tárgyakról. Kiváló rész! Egy kicsit lehetett volna bővebb is. De jól kitűnik, hogy a kollégiumok miért és milyen természetes következményként játszottak szerepet az erdélyi reformkor politikai életének a megújításában. – A hetedik fejezet címe: A felvilágosodott racionalizmustól a Kolozsvári Tudományegyetem létrejöttéig. Külön szeretnénk megdicsérni a szerzőt azért, ahogyan a református kollégiumok jogi fakultásainak gyarapodását vázolja, szoros összefüggést lát a református középnemesség társadalmi igénye között. Rámutat arra, hogy a tanárok egyház- és nemzetpolitikai szempontból is felismerték a jogtudományok fontosságát. Az is kitűnik, hogy a korabeli egyházi vezetők látása szerint a kollégiumok az autonómiának is fontos bástyái. Kolozsvári egyetemünk trianoni sorsáról, az 1959-es felszámolásáról nemrégiben emlékeztünk meg a Partiumi Keresztény Egyetem egyik rendezvényén Páskándiné Sebők Anna filmbemutatójával és a Fehér Könyv ismertetésével (Bodó Barna). Végül a nyolcadik fejezetben választ kaphatunk arra, amiről az egész dolgozat szól. Hogy tudniillik a „tudós, hitvalló erdélyi eleink miért tartották minden időben és élethelyzetben szent küldetésüknek, illetve miért tekintették Istentől kapott mandátumnak a magas szintű református művelődés ügyét?” Befejezésül: öröm számunkra ez a dolgozat, mely egy olyan kutatási program keretében készült, amivel szerző hozzájárulhat az erdélyi magyarság évszázados terveinek és álmának a leírásához, illetve a megvalósítás történetének és az ehhez kapcsolódó lelkiségnek a nyomon követéséhez. A cél, a szellemiség ma is időszerű: az önálló magyar (református) egyetem létrehozása. „Egy tudomány csak akkor egy népé, ha ez saját nyelvén van annak birtokában” (p. 252) Aki elolvassa ezt a könyvet, talán még inkább érzi az inspirációt, hogy ezért a célért érdemes tovább harcolni! Tőkés László Pálfi József: Református felsőoktatás Erdélyben, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009 Reggeli Újság. Forrás: Erdély.ma. 2010. augusztus 30.Tartalmas program a konferenciánNagyvárad – Számos érdekes előadás hangzott el a KRE és TRE Presbiteri Szövetsége közös konferencián. A résztvevők többek között a református fejedelmekről és a Váradi Bibliáról tudhattak meg többet. Szombat reggel áhítattal folytatódott a KRE PSZ és a TRE PSZ közösen tartott konferenciája az impozáns nagyvárad-rogériuszi református templomban. Az áhítatot Kövendi István a Lorántffy Zsuzsánna Református Gimnázium iskolalelkésze tartotta János Evangéliuma 3:30 alapján. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” – hallhattuk az Igéből. A reggeli áhítatot egy igen érdekes előadás követett dr. Pálfi József, nagyvárad-réti lelkipásztor, a Partium Keresztyén Egyetem tanára előadásában. A Református fejedelmek iskola politikája című előadásában arról értekezett az előadó, miként viszonyultak az egyházi iskolákhoz a korabeli fejedelmek: Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György és Apafi Mihály. Tulajdonképpen csak a XVII. században, Báthori István korában vette kezdetét az iskolák alapítása és a magyar tudományosság megteremtése. A fejedelem nagy hangsúlyt fordított az oktatásra. Az ő nyomdokain haladt Bethlen Gábor is, aki az akadémiai képzés intézményeinek kiépítését vette tervbe Erdélyben. Báthori fejedelem hűségesen olvasta a szentírást. Minden útjára két dolog kísérte el elmarathatatlanul, a Biblia és hűséges kardja. Olyan korabeli iskola rendszert alakított ki, amelynek saját szabályzata, könyvtára, de nyomdája is volt. Az oktatási eszmét és építkezést folytatták a Rákócziak és Apafi Mihály is. Abban az időben a református egyházközségek mellett ott voltak a református iskolák, hiszen fel kellett nőjön az a református réteg, amely tovább viszi és felvállalja a református egyház eszméinek tovább vitelét. Zenés összeállítás Pálfi József érdekes előadását egy másik követette Fejezetek a nagyváradi református kollégium Rákócziak korabeli (XVII. századi) történetéből címmel. Dr. Pénzes Tiborc Szabolcs, a KRE Puritanizmus kutató Intézetének munkatársa előadásából megtudhattuk, hogy a váradi iskola és kollégium az 1645 – 1660 közötti időszakban virágzott. Minimális fejedelmi támogatással strukturális felépítése megállta helyét a felsőoktatási intézmények között. Az akkori váradi iskola intézményei a puritanizmus fellegvára volt. Az előadások után pihentetőképpen a Debreceni Kossuth utcai egyházközség Ifjúsági Csoportja egy zenés – verses összeállítással kápráztatta el a résztvevőket. Az ebéd után előbb Szilágyi Sándor a Magyar Református Egyház Presbiteri Szövetsége ( MRE PSZ) főtitkára beszélt a szervezet megalakulásáról, életéről és tevékenységéről, majd Szabó Dániel a MRE PSZ elnöke szólt a Presbiteri Szövetség külmissziójának fontosságáról. Váradi Biblia Befejező előadásként dr. Tunyogi Lehel lelkipásztor tartott egy érdekes előadást a Váradi Bibliáról. Ennek különlegessége, hogy más mint a többi Biblia, hiszen itt már az első oldalon jelen van egy úgynevezett Summarium (összefoglaló), a Glossarium (szójegyzetek), és a Textuarium (széljegyzetek), melyek arra szolgáltak, hogy az olvasó könnyebben megérthesse a Biblia szövegét. Nyomtatása 1657-ben, tízezer példányban kezdődött Nagyváradon Bethlen István, I. Rákóczy György és felesége, Lorántffy Zsuzsanna, Rhédei Ferenc és Barcsay Ákos, valamint a tiszántúli református egyházmegye adományaiból. Közben a török támadás a város elestével fenyegetett. A vár feladásának egyik feltétele az volt, hogy a már kinyomtatott példányokat, a nyomtatáshoz szükséges papírt és a nyomdai felszerelést épségben kiengedik a törökök a várból. A feltételt elfogadta a támadó fél, így jutott ki Váradról a nyomdász és mindaz, ami a Biblia nyomtatásához szükséges volt. Így fejezhette be a kiadást 1661-ben Kolozsvárott felállított műhelyében Szenci Kertész Ábrahám kevesebb, mint 6000 példányban. „Váradi”-nak nevezik, mert a munka itt indult el. A magyar nyelvű Biblia a Károli-féle szöveget tartalmazza Köleséri Sámuel átdolgozásával és széljegyzeteivel. A Károli-Biblia revíziójának a történetében az ún. Váradi Biblia megjelenése nagy fordulat volt. Az előadás befejeztével Venter Miklós a KREK PSZ főtitkára és Imre Sándor a MRE főgondnoka, a Tiszántúli Területi Szervezet elnöke köszönte meg a jelenlévőknek a hasznos és közös együttlétet reményüket fejezték ki, hogy azok akik részt vettek a két napos rendezvényen kellemes élményekkel gazdagodva térnek haza. Tóth Zsigmond. Krónika (Kolozsvár) erdon.ro 2011. január 26.Használt az RMDSZ „bombázása” a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium ügyébenÚgy látszik, megmenekült a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium. Az intézménynek az utóbbi években egyre jobban össze kellett húznia magát. Az ingatlant, amelyben működött, visszakapta az unitárius egyház, mely a János Zsigmond Unitárius Kollégium megerősítését tekintette feladatának. Az ókollégium felajánlásával azonban a Brassainak is az unitáriusok nyújtottak mentőövet. Nemrég a Brassaiért internetes blogra is felkerült az örömhír, hogy megoldódni látszik az ingatlanügy, mely az elmúlt években meglehetősen megnehezítette a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnázium működését. A blogon az a levél is közszemlére került, amelyben az RMDSZ Kolozs megyei szervezete tájékoztatja az érintetteket, hogy a „közös igyekezetük” következtében, az unitárius egyháznak köszönhetően a Brassai Sámuel Gimnázium továbbra is önálló intézményként működhet, továbbra is a város központjában maradhat, és egyedül lakhatja be azt az épületet, amelyben jelenleg a román tannyelvű Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola működik. Utóbbi intézmény 2011 szeptemberében már más épületben kezdi a tanévet. A levelet László Attila, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke és Molnos Lajos, a szervezet ügyvezető elnöke írta alá. A kétoldalas dokumentumnak szűk ötödrészét teszi ki a helyesírási hibákban és elütésekben bővelkedő üzenet. A levél négyötöd részét annak a 296 névnek a felsorolása adja, akiknek a válasz szól. „Ez az első hivatalos válasz, amely az utóbbi nyolc évben küldött megannyi levelünkre az RMDSZ-től érkezik” – tájékoztat Kósa Mária, a Brassai igazgatója. Hozzáteszi, a válaszban felsorolt nevek listája korántsem teljes. A tavaly szeptemberben indított akció során ugyanis az RMDSZ irodájába naponta öt szülő vagy volt brassais véndiák levelét vitték el, és mindig csak egy iktatószámot kaptak. Az RMDSZ-re nehezedő levélnyomást az iskola gerjesztette. Az itt tanuló diákok megkapták a szüleik nevében megszerkesztett szöveget, amelyet csak alá kellett íratniuk és vissza kellett vinniük az iskolába. Ebben az unitárius egyház beleegyezésére hivatkozva kérték az RMDSZ-t és személyesen László Attila megyei elnököt, Kolozsvár alpolgármesterét, járjanak közben annak érdekében, hogy a Brassai költözhessen az unitárius ókollégium épületébe, amelyben jelenleg a román nyelvű egészségügyi szakközépiskola működik. Felvetésünkre az igazgatónő elmondta, a leveles nyomásgyakorlást zokon vették a szövetség illetékesei, annak mégis döntő szerepe volt a helyzet megoldásában. Az igazgatónő megjegyezte, a sikerhez az is hozzájárult, hogy a brassaisok panaszlevelét az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa előtt is felolvasták, és a szövetség országos vezetői számára is kezdett kellemetlen lenni az évek óta húzódó kolozsvári iskolaügy. Öt magyar iskola egy négyzetkilométeren A kevésbé tájékozottak akár meg is lepődhetnek azon, hogy Kolozsváron magyariskola-ügy borzolja a kedélyeket. Erdély fővárosa ugyanis azzal büszkélkedhetett, hogy a ’89-es fordulat után konfliktusmentesen állította vissza a magyar iskolákat. Míg a folyamat Marosvásárhelyen és több erdélyi nagyvárosban is feszültségeket szült, Kolozsváron már 1990-től magyar oktatási intézményként működhetett a Báthori István, az Apáczai Csere János és a Brassai Sámuel nevét viselő gimnázium. A Brassaiban még ottfelejtettek pár esti tagozatos román tannyelvű osztályt, de a 2000-es évek elejétől immár ezek is más intézménybe költöztek. A Brassai abban a tekintetben is sajátos helyzetben volt, hogy nem kellett a változások után nevet változtatnia. Az egykori kolozsvári unitárius polihisztor nevét 1957-ben vehette fel a kommunista hatóságok nehezen magyarázható kegyessége folytán. Az intézménynek otthont adó patinás épületet az erdélyi unitárius egyház építtette Pákei Lajos építész tervei alapján. Az 1901-es átadáskor szenzációnak számított, hogy az alagsorba úszómedencét is terveztek a diákoknak. Termeibe az unitárius kollégium költözött, mely kinőtte már az unitárius templom másik oldalán álló ókollégium épületét, de itt kapott helyet az unitárius püspöki hivatal is. A kommunista hatalom 1948-ban államosította az ingatlant, a püspökséget azonban megtűrte falai között. A kilencvenes évek elején a református, a római katolikus és az unitárius egyház is iskolát alapított Kolozsváron. A Pázmány Péter Katolikus Kollégium később beolvadt a Báthoriba, így öt magyar gimnázium maradt Kolozsvár belvárosában. Az egyházi iskolák versenyképességét a restitúció erősítette. A történelmi magyar egyházak ugyanis nagyobbrészt visszakapták egykori iskolaépületeiket, amelyekben a törvény szerint öt évig kellett megtűrniük a közintézményeket. A türelmi időszak lejártával szabadon választhatták meg az ingatlanok rendeltetését. A kolozsvári egyházi iskolák közül az 1993-ban indult János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak sikerült a legjobban megerősödnie. Mára a legtöbb évfolyamán két párhuzamos osztály működik. Unitárius terjeszkedés, brassais összehúzódás Az unitárius egyház 1999-ben kapta vissza a Pákei Lajos tervezte iskolaépületet, és már a következő években kiderült, nem fér el az ingatlanban a János Zsigmond Unitárius Kollégium, a püspökség és a Brassai. Az egyház értelemszerűen a saját iskolája teremgondjainak a rendezését tartotta elsőrendű feladatának. Évről évre annyi termet adott át a Brassainak, amennyit a János Zsigmond nélkülözni tudott. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Brassai évről évre újabb és újabb felszólításokat kapott további termek felszabadítására. Míg az egyházi iskola igényei szerint terjeszkedhetett, a Brassai a délutáni iskolai váltás bevezetésére kényszerült. A mostani tanévben már így sem tudott valamennyi osztálya számára tantermet biztosítani. Ekkor a közeli unitárius ókollégiumban működő Victor Babeş Egészségügyi Szakközépiskola engedett át három tantermet a brassais diákoknak. „Ha volt feszültség az épületben működő intézmények között, azt mindenképpen a Brassai teremhiánya okozta – nyilatkozta a Krónikának Popa Márta, a János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatója. – Nem nekünk kellett volna veszekednünk, mert nem az unitárius egyházra és nem a János Zsigmond-kollégiumra tartozott egy állami intézmény teremgondjainak a megoldása. De sajnos az állam szervei nem tettek meg mindent a Brassaiért.” A feszültségnek olykor tárgyi jelei is akadtak. „Magam jártam végig és fényképeztem le a legutóbbi tanévkezdésre átadott termeket. Mindent tönkretettek, még a zárat is kitépték az ajtókból – említi az egyház sérelmét Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök. – Ezt az épületet Pákei a kilincstől a kupáscserépig megtervezte, most meg arra sem ügyelnek, hogy a régi bútorzat megmaradjon.” Kútba esett intézményegyesítés Az érintettek sokszor összeültek megtárgyalni a Brassai helyzetét, és a két iskola egyesítését is sokszor mérlegre tették. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere egy 2005-ös dokumentumot említ, amelyet mind a két intézmény igazgatója, mind az akkori unitárius püspök, mind a tanfelügyelőség aláírt. A nyolcéves terv azt irányozta elő, hogy a Brassai folyamatosan csökkenti, a János Zsigmond pedig növeli az osztályai számát. Így alakult volna ki egy olyan iskola, amelyben minden évfolyamon három párhuzamos osztály, egy világi és két egyházi működik. A megegyezést azonban egyik fél sem tartotta be. Popa Márta, az unitárius kollégium igazgatója egy újabb intézményegyesítési próbálkozást idéz fel. Az általa vezetett intézmény a püspökség szorgalmazására készített fuzionálási tervet, amelyet tavaly a két intézmény vezetőtanácsának az együttes ülésén is megvitattak. A felajánlott kompromisszum az volt, hogy a közös intézménynek a Brassai adja a nevét, a János Zsigmond pedig a szellemiségét és az egyházi oktatási formát. Ez a terv azonban mindkét oldalon ellenkezésbe ütközött. Popa Márta szinte szabadkozva említi: tulajdonképpen ő is a különállásnak a híve, csupán a püspökség kérésének eleget téve terjesztette elé a fúziós tervet. „A nyáron aztán én is beláttam, hiába erőltetem a megegyezést – említi a püspök. – Azt pedig nem akartam, hogy egy magyar iskola nekem felróható módon szűnjön meg.” Így merült fel annak a lehetősége, hogy a Brassai az unitárius ókollégiumba költözzék. Ennek azonban két akadálya körvonalazódott. Az épületben működő román tannyelvű iskola kiköltöztetése érzékenységeket sérthet. Az intézmény szakszervezeti vezetője meg is adta a nacionalista értelmezés alaphangját. Kósa Mária a Babeş igazgatója, Anca Podoleanu józanságának tulajdonítja, hogy végül az értelem felülkerekedett az indulatokon. A másik problémát viszont az ókollégium jogi helyzete képezte. Hiába adta vissza 2005-ben az országos restitúciós bizottság az ingatlant az egyháznak, a birtokba helyezés öt évet késett. Az adóhivatal pedig arra az időszakra is az egyháztól követelte az adót, amikor az csak papíron volt az ingatlan tulajdonosa. A Brassai vezetői úgy vélték, mindkét ügy megoldásának a kulcsa László Attila alpolgármester kezében van. Ezért vették őt célba a szülői levelekkel. Egy irányba mutató érdekek „Az RMDSZ megtette, és megteszi a dolgát. Egyesek viszont nem merik vállalni a tetteik felelősségét, és a gyermekeket, a szülőket küldik, hogy helyettük nyomást gyakoroljanak” – sommázta a véleményét a brassais levéláradatról László Attila. Úgy vélte, a két iskola vezetői nem tudták elkülöníteni a gyermekek érdekeit a tantestületek és az igazgatók érdekeitől. Az alpolgármester ma is úgy látja, a közösség hosszabb távú érdeke a két intézmény egyesítése lett volna. A fúzióval ugyanis a beiskolázási számokat is, a tantestületeket is meg lehetett volna őrizni, épp csak egy igazgatói és egy igazgatóhelyettesi tisztség szűnt volna meg. Az új tanügyi törvényben bevezetett kvótarendszer alapján ugyanis az ezret meghaladó diáklétszámú iskolákat erősíti. Két ötszázas nehezebben tud boldogulni. László Attila szerint ezt immár a tapasztalat is alátámasztja. Kolozs megyében ugyanis a kvótarendszert már öt éve bevezették kísérleti jelleggel. Az alpolgármester szerint a mostani megoldáshoz az vezetett, hogy szerencsésen egy irányba mutattak az egyház, a Brassai és az ókollégiumban működő egészségügyi szakközépiskola érdekei. Utóbbi jelezte, szívesen elköltözne egy olyan iskolaépületbe, amelyik az önkormányzat tulajdonában van. Ezzel ugyanis pályázati lehetőségek nyílnának meg előtte. Mindez olyan pillanatban történt, amikor több kolozsvári iskolát is be kellett zárni az apadó gyermeklétszám miatt. Így hát a városházának volt lehetősége alternatívát ajánlani. 2010 októberében pedig az ókollégium átadása is megtörtént. Túl a demográfiai hullámvölgyön „Fenntartható-e öt magyar iskola Kolozsvár belvárosában, amikor vészesen csökken a gyermekek száma?” A kérdést Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök tette fel, némiképp arra a felvetésre is válaszolva, hogy miért csak egy évre hajlandók bérleti szerződést aláírni a Brassaival. A kérdés ma már kevésbé költői, mint pár évvel ezelőtt volt. A decentralizáció során ugyanis a személynyilvántartás feladatait is a városháza vette át Kolozsváron. A város vezetői ma már a születési adatok birtokában tudják tervezni az oktatást. László Attila elmondta, míg 1989 előtt évente 1200–1400 magyar gyermek kezdte az első osztályt a kolozsvári iskolákban, 2010-ben csak 293 magyar elsős gyermek akadt. Az anyakönyvezési adatok azonban arra utalnak, hogy a kolozsvári magyarság túljutott a demográfiai hullámvölgyön, a következő években jelentősen fog növekedni a magyar iskoláskorúak száma. A növekedés a román nemzetiségűek gyarapodásánál is nagyobb mértékű. Az idén indított 11 első osztály után 2014-ben már 20 osztálynyi elsős gyermek lesz. Megtörténhet tehát, hogy jól jön még valamikor a Brassai mostani makacssága. Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár) 2011. január 28.Magyar jogászképzés KolozsváronFontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, amikor tavaly jogtudományi tanszéket alapított Kolozsváron, hiszen a magyar nyelvű jogászképzés 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, amely a feladat megoldásához látott. Veress Emőd 33 éves adjunktus, az EMTE tanszékvezetője rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára és vette ki részét a hazai jogásztársadalom „képzéséből” - beszélgetés Veress Emőddel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem jogtudományi tanszékének vezetőjével Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906–1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követően két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeş- és a Bolyai-egyetem erőszakos egyesítése ismét kedvezőtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Közben az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenfős keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre már nem futotta. – Az 1959-es egyetemegyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek, néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elő. Az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedő szerepet játszottak a román képzésben is, sőt hozzátenném: az impériumváltás előtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintű intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fővárosba. A kapcsolat tehát hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy első egyetemközi megállapodásunkat éppen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat vállaljuk fel. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításra, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de előzmény. Idén májusban nemzetközi konferencia keretében dokumentum- és fényképkiállítást szentelünk a kolozsvári jogászképzés múltjának. Azért emelem ezt ki, mert Kolozsváron a BBTE mellett még két magánintézményben folyik jogászképzés, a Bogdan Vodă- és a Dimitrie CantEMIr-egyetemen, de e múltat egyik sem vállalja fel, ezeknek a folytatásra érdemes hagyományoknak mi vagyunk az egyetlen örökösei. – Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szűrők tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat a jogi pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásának körülményeihez: magyar joghallgatók tanulnak a másik három intézményben is? – A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni a gazdasági érdekérvényesítéstől a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentős számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. A Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-ről nyugdíjba ment professzori kör alkotta, ennek köszönhetően a színvonalra nem panaszkodhattunk. Úgy vélem, jól tettem, hogy nem mentem külföldre, mert a jog annyira országspecifikus ismeretekhez kötött, hogy visszatérnem már nemigen sikerülhetett volna. És miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentős mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam később lett kedvező a „csillagállás”, ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, első perctől megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitűnő eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erőfeszítést szívesen vállaltam és vállalok. – Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte. Ott nem lehetett kifejleszteni a magyar nyelvű jogászképzést? – Én is részt vettem a Babeş–Bolyain zajló magyar nyelvű képzés lehetőségeinek szélesítését célzó kísérletekben. Gyakorlatilag arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvű oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni: noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetői emellett maximálisan kiálltak, a jogi kari és a legfelső szintű ellenállás több rendben meghiúsította. Áttörés azóta sem történt, és ez rövid, sőt középtávon sem várható. A 40 hely megvan, de annak egy része tandíjas, a nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttműködés eredményeképpen lehetőség nyílt a magyar nyelvű mesteri képzésre európai magánjog szakon, ami persze hasznos és örvendetes, viszont az alapképzésben nem haladtunk előre egy jottányit sem. Mivel nem sikerült leküzdenünk az ellenállást, a magyar nyelvű jogászképzés továbbfejlesztése érdekében úgy döntöttünk, hogy ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek teljesültek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnőnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. Ma már egyre szélesedő rétegről van szó, ennek azonban csak kis hányada alkalmas vagy hajlandó tudományos pályára lépni. Össze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, fokozatokat szerzett, nemzetközi konferenciákon vett részt. Tíz évvel ezelőtt nem ment volna. – És miként alakult ki a tanszék a Sapientián? Hogyan lehet elsajátítani a szaknyelvet anyanyelven és románul? – Nem volt egyszerű, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvű lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy egy precízen megtervezett kétnyelvűségről van szó, melynek végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhető ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor a legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerőpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban – csakhogy nincs, aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselői réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel is tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerű oktatni. Összeállt egy tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindegyikhez kapcsolódik egy román–magyar vagy magyar–román szakterminológiai kiegészítő képzés. Ez sok szempontból többletmunka, de most, hogy beindult, jöttünk rá, nem is annyira egyedi megoldás. Egy kollégánk nemrég vett részt egy spanyolországi egyetemközi találkozón, melyre meghívást az államnyelven kívül legalább még egy nyelven folyó képzést nyújtó jogi karok kaptak. Tizenvalahány intézmény képviseltette magát (mi még nem, mert akkor még nem rendelkeztünk a működési engedéllyel). Elvileg sem tartottuk célszerűnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvű tárgyat is bevezetni, a munkaerőpiac ugyanis ma már az egész Unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, tehát le tudják adni a szaknyelvet is magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövőre például az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort. – Az új szakon 15 tandíjmentes és 25 tandíjas helyet hirdettek meg, és noha nem mindegyiket sikerült betölteni, mégis belevágtak, hogy ne veszítsenek évet. Hogyan, kikből sikerült összeállítani a tanári gárdát? – Dominánsan fiatalokból, bár vannak idősebbek is. A jogászképzés fő akadálya az volt, hogy egyes területeken hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, egyes kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttműködni, hiszen sok román nyelvű tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik – réteglapnál komoly teljesítmény – most az új kar specifikumának megfelelően át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak előadni és szemináriumokat vezetni, be kellett nyújtanunk az egész dokumentációt is hozzá, a végzettséget igazoló papírokat, önéletrajzot, publikációs jegyzéket stb. Az első éven oktatók közül megemlíteném a polgári jogot oktató Lupán Ernőt és Sztranyicki Szilárdot, római jogra egy nagyon tehetséges magyarországi fiatal szakembert, Nótári Tamást hívtunk meg, általános jogelméletet és alkotmányjogot Varga Attila, a közigazgatási jog első részét én tanítom, a nemzetközi közjogot magyarországi tanszékvezető egyetemi docens, Pákozdi Csaba adja elő. – Két ilyen nagy múltú jogászkultúra metszéspontján létezni nagy előnyökkel járhat. – Szeretnénk, ha a mi képzésünk nemcsak nyelvi többletet nyújtana, hanem a nyugat-európai példákat követve sokkal modernebb, gyakorlatorientáltabb és hallgatóközpontúbb is lenne annál, mint ahogy az jelenleg Romániában folyik. Az előny nyilvánvaló. Amikor külföldi szakirodalmat olvasok, minél többet tudok az illető szakterület német, francia vagy magyar szabályozásáról, annál mélyebben értem a romániai jogszabályokat. Nem beszélve arról, hogy a román és a magyar is hivatalos nyelve az EU-nak, ráadásul az integrációs folyamatoknak köszönhetően a jog egyre jelentősebb része közös, fontos területek összeurópai szabályozásnak vannak alávetve. Külön érv egy ilyen képzés indokoltsága mellett. Modern és nyitott képzést akarunk megvalósítani. – Marad a negyven meghirdetett hely a karon, nem terveznek több hallgatónak lehetőséget biztosítani? – Hosszú távra eldöntöttük, hogy nem tömegképzésre törekszünk, és a 40 fős keretet nem kívánjuk növelni. Magasabb szintű oktatást szeretnénk, komoly tudományos kutatási háttérrel. Egészen más a nagy állami és magánegyetem, ahol több száz a hallgatói létszám egy-egy évfolyamon, és teljesen személytelen oktatás folyik. Nálunk hallgatóközpontú kurzus lesz, ahol a tanár és hallgató kapcsolata órán kívül is szoros lesz, a tanár figyelemmel kíséri a hallgató fejlődését és támogatja azt. A tandíjas és tandíjmentes helyek aránya persze változhat, előbbiek javára például. Stratégiai célunk, hogy olyan pályák számára készítsünk fel hallgatókat, melyeken a magyarság alulképviselt: alapvetően az ügyészi és bírói pályáról van szó. Mindenki egyéni döntése, hol kíván működni, ha ügyvéd akar lenni, abban is támogatjuk. De külön hangsúlyt helyezünk az említett kettőre, illetve a negyedéveseknek majd speciális felvételi felkészítőt is bevezetünk, mert az ügyészi vagy bírói pályára lépéshez egyetem utáni tanulmányokat is kell folytatni. Javítanunk kell a tehetséges hallgatók esélyeit. A két pálya megbecsültsége különben anyagi szempontból is elfogadható, már most is messze kiemelkedik a közalkalmazottaké közül. Az igazságszolgáltatás reformja jól felkészült, modern gondolkodású bírák és ügyészek nélkül lehetetlen. Miként a közigazgatást sem szabad elhanyagolnunk. – Nem is beszélve a magyarul is értő jogi szakemberekről. No de a kolozsvári helyzet ismeretében: a négy jogi karon a több száz román mellett vajon hány magyar hallgató tanul évfolyamonként? – Becslésem szerint mintegy 90–100 hallgató egy évfolyamon. Továbblépni az említett pályákra további kétévi képzés után lehet, felvételizni kell külön a bukaresti intézetbe, melynek nem feltétele a mesteri fokozat elvégzése. A verseny nagy, magyarok kevesen jelentkeztek eddig, bár van példa arra, hogy elsőnek jutott be egy magyar honfitársunk. Egyelőre a mélypontról kellene kiemelkednünk, évente legalább négy-öt embert erre a pályára állítanunk. Hallgatóink különben az alapképzés mellett három opcionális tárgyi csomagból választhatnak majd, ezek egyike erőteljes gazdasági szakirányt képvisel, a második közigazgatási, a harmadik pedig emberjogi, kisebbségjogi, nemzetközi jogi többletképzést nyújt. A hallgató tehát leendő karrierjét előkészítheti már az egyetemen a választható tárgyak segítségével, ha azokat mindenki saját céljai szerint állítja össze. B. Kovács András. Krónika (Kolozsvár) 2011. május 28.Magyar jogászképzés KolozsváronBeszélgetés az új tanszék vezetõjével, dr. Veress Emõddel Fontos lépésre szánta el magát az intézményépítésben a Sapientia EMTE, jogi katedrát alapított Kolozsváron. A magyar nyelvû jogászképzés tulajdonképpen 1959 óta szünetel Erdélyben. A fél évszázados kimaradás sajátos helyzet elé állította a tanári kart, mely e feladat megoldásához látott. A 33 éves adjunktus, dr. Veress Emõd tanszékvezetõ rövid politikai szereplés után lépett tudományos pályára, fiatal kora ellenére több kötet és tanulmány szerzõje, szerkesztõje egy jogtudományi folyóiratnak, kivette részét a hazai jogásztársadalom megszervezésébõl. - Az 1872-ben létrehozott kolozsvári magyar tudományegyetem négy karán a jogászok alkották a hallgatók zömét, az 1906-1907-es tanévben például a 2242 diákból 1647-en jogi tanulmányokat folytattak. 1919-et követõen két évtized kimaradt, utána 19 kegyelmi év következett, majd a Babeº és a Bolyai erõszakos egyesítése kedvezõtlen fordulatot hozott. Az ön nemzedéke a rendszerváltás után egészen más helyzetben eszmélt magára. Az RMDSZ-nek annyit sikerült elérnie, hogy egy negyvenes keretszámot különítsenek el magyarok számára az állami felvételin, de többre nem futotta. - Az 1959-es egyesítés után gyakorlatilag semmiféle önállósága, státusa nem volt a magyar jogászképzésnek. Néhány segédtárgy kivételével mindent románul adtak elõ. Egyébként az egykori Bolyai magyar professzorai részt vettek és kiemelkedõ szerepet játszottak a román képzésben is. Hozzátenném, hogy az impériumváltás elõtt a kolozsvári volt a második egyetemi szintû intézmény, a budapesti egyetem számos professzora innen került át a fõvárosba. A kapcsolat hagyományos, s ez abban is megnyilvánul, hogy elsõ egyetemközi megállapodásunkat pont az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karával kötöttük meg. Projektünk nem gyökértelen, és a haladó hagyományokat felvállaljuk. A gyökerek egyébként visszanyúlnak a Báthori István-féle 1581-es egyetemalapításig, van tehát egy legalább 430 éves, ha nem is folyamatos múlt, de elõzmény. - Az 1959-es tannyelvváltás után a magyar hallgatók száma fogyott, a nyolcvanas években ideológiainak beállított szûrõk tulajdonképpen szinte teljesen kizárták a magyarokat e pályáról. Ezt ellensúlyozta valamelyest az említett 40-es felvételi keretszám. Elérkeztünk az ön indulásához. Magyar joghallgatók tanulnak mind a másik három intézményben? - A jogászi hivatással foglalkozó személyek olyan tudás, információk birtokában vannak, amit sok szinten fel lehet használni, a gazdasági érdekérvényesítéstõl a kisebbségi jogvédelemig. A 80-as években nem volt cél, hogy ilyen személyeket jelentõs számban neveljen ki az állam. A rendszerváltás után fokozatosan változott a helyzet. Magamra térve: én 1998-ban a Dimitrie Cantemir-magánegyetem kolozsvári jogtudományi karán kezdtem, és a Bukaresti Egyetemen fejeztem be tanulmányaimat. Kolozsváron a Dimitrie Cantemir oktatói gárdáját akkor még a BBTE-rõl nyugdíjba ment professzori kör alkotta, akik ma már nem aktívak, de akkor még oktattak. Ennek köszönhetõen a színvonalra nem panaszkodhattunk. �?gy vélem, jól tettem, amikor úgy döntöttem, nem megyek külföldre. �?s miért kezdtem magánegyetemen? Akkor a felvételi jelentõs mértékben az érettségire alapozódott, én a középiskolában lazábban kezeltem a tanulást, nálam késõbb lett kedvezõ a csillagállás ahogy mondani szokás. Az egyetemen viszont már maximális komolysággal viszonyultam a pályához, elsõ perctõl annyira megkedveltem. Természetes folytatása volt a kitûnõ eredménnyel végzett egyetemnek a mesteri és doktori képzés, a tudományos fokozat megszerzése. Ezt soha nem tekintettem nehézségnek, minden szakmai erõfeszítést szívesen vállaltam és vállalok. Szûk keret vagy inkább kaloda? - Oktatói pályáját a BBTE-n kezdte. - Tanszékünk létrejötte többszereplõs történet. �?n is benne voltam ama kísérletekben, hogy a Babeº-Bolyain szélesítsük a magyar nyelvû képzés lehetõségeit. Arra törekedtünk, hogy a szaktárgyak egy része átkerüljön a magyar vagy kétnyelvû oktatásba. Ezt több nekifutás ellenére sem sikerült keresztülvinni, noha összegyetemi kísérletként merült fel, és az egyetem magyar vezetõi emellett kiálltak, a jogi kari és a legfelsõ szintû ellenállás azonban több rendben meghiúsította. Áttörés azóta nem történt, és ez rövid, sõt, középtávon sem várható. A negyven hely megvan, de annak is egy része tandíjas. A nemzetközi közjog és az európai közjog kivételével az összes szaktárgy oktatása románul folyik. Annyi változás történt, hogy a pécsi egyetemmel beindult együttmûködés révén lehetõség nyílt a magyar nyelvû mesteri képzésre európai magánjog szakon. Mivel az ellenállást leküzdenünk nem sikerült, úgy döntöttünk, ennek kereteit a Sapientia tudná megadni. Elképzelésünk találkozott az intézményével, a feltételek beértek, s ebben a nyolcvanas évek hiátusa is szerepet játszott. Meg kellett várni, amíg felnõnek azok, akik a rendszerváltás után magyarként ismét jogot végezhettek. �?ssze kellett állnia egy fiatal oktatói csapatnak, mely publikált, nemzetközi konferenciákon vett részt. A tudományos alap, melyre építkezni lehet, mostanra alakult ki. Tíz évvel ezelõtt nem ment volna. Kétnyelvû képzés - Nem volt egyszerû, de végül engedélyeztettük a Sapientián a jogászképzést, azzal a specifikummal, hogy ez kétnyelvû lesz. Sok vita folyt, de be tudtuk bizonyítani, hogy precízen megtervezett kétnyelvûségrõl van szó, melynek a végeredménye az, hogy a hallgató mindkét szaknyelvet egyformán jól birtokolja. Hogyan érhetõ ez el? Pszichológiai közhely, hogy az oktatásnak akkor legnagyobb a hatékonysága, ha anyanyelven folyik. A romániai munkaerõpiacon elhelyezkedni kívánó jogásznak mindenképpen jól kell beszélnie a román szaknyelvet is. Egyébiránt ez gazdasági és közigazgatási igény is, mert például 2001 óta a törvény elég széles körben biztosítja az anyanyelv-használati jogokat a közigazgatásban - csakhogy nincs aki éljen vele, mert nincs még olyan tisztviselõi réteg, mely ezt valóban felvállalja és fel tudja vállalni. Részletesen megvitattuk, minden egyes tárgy esetében külön döntöttünk arról, milyen nyelven célszerû oktatni. �?sszeállt a tanrend, melyben a tárgyak egy része román nyelven, a másik magyar nyelven hallgatható, mindenikhez kapcsolódik egy román-magyar vagy magyar-román szakterminológiai kiegészítõ képzés. Ez sok szempontból pluszmunka, de most, hogy beindult, rájöttünk, nem is annyira egyedi megoldás. Elvileg sem tartottuk célszerûnek, hogy a Bolyai mintájára csak magyar legyen a tannyelvünk, mi több, igyekszünk angol nyelvû tárgyat is bevezetni, a munkaerõpiac ugyanis ma már az egész unió, s aki nemzetközi pályára szeretne lépni akár gazdasági, akár EU-s intézmények vonalán, annak angolul is tudnia kell érvényesülni. Erre a legtöbb egyetemen nincs stratégia, de például a temesvári egyetemen alakítottak ki olyan nyelvtanári csoportokat, melyek jogi végzettséggel is rendelkeznek, le tudják adni a szaknyelvet magas szinten. Tervezzük, hogy angolul hallgatható tárgyaink is lesznek, jövõre az Amerikai Egyesült Államokból várunk vendégprofesszort. Kikkel és hogyan? - Kikbõl áll a tanári kar? - Dominánsan fiatalokból, bár vannak idõsebbek is. A jogászképzés fõ akadálya az volt, hogy bizonyos ágazatokban hiányoztak a szakemberek, új gárdát kellett kinevelni. Ez most is folyik, némely kollégákat ráállítottunk egy-egy pályára, hogy pótoljuk a hiányokat. Meghívtunk román kollégákat is, velük is hosszú távon kívánunk együttmûködni, hiszen sok román nyelvû tárgyunk van. A BBTE-vel a viszony nem rossz, de alappolitikája az, hogy nem engedi oktatóit másutt tanítani. Ez alól a Sapientia egy ideig kivétel volt, az egyezséget azonban nem hosszabbították meg. Folyóiratunkat, mely 2003 óta megjelenik - réteglapnál komoly teljesítmény -, most az új kar specifikumának megfelelõen át fogjuk alakítani, két nyelven fog dolgozatokat közölni, és új formátumban jelenik meg. Hogy az engedélyt megkaphassuk, a teljes négyéves képzési ciklus minden egyes tárgyára meg kellett neveznünk, kik fognak elõadni és szemináriumokat vezetni. Az elsõ éven oktatók közül említem: a polgári jogot Lupán Ernõ és Sztranyicki Szilárd tanítja, róm 2011. július 20.Tábla gyengébbeknekNégynyelvű műanyag lappal ragasztotta le tegnap Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvezető alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt levő Nicolae Iorga-idézetet. A reggel fél hétkor elhelyezett táblát nyolc óra körül már el is távolították. "Bár az ilyen jellegű tevékenység eddig nem tartozott a BKB profiljába, úgy gondoltuk, valakinek be kell lőnie a becsületgólt, ha már illetékes vezetőink tehetetlenek. A fedőfelirat nem sértő és nem offenzív, a román–magyar közös múltra tesz utalást" – írja közleményében az akciót felvállaló BKB. A két aktivista a négy nyelven – román, magyar, német és angol – feliratozott műanyag lapot 6.30 óra körül helyezte el. A tábla szövege: "A szobor mellékalakjai balról jobbra: Magyar Balázs és Kinizsi Pál hadvezérek, Báthori István erdélyi vajda és Szapolyai István, Bécs kormányzója. Ştefan cel Mare moldvai fejedelmet a Magyar Balázs által vezetett székely csapatok is támogatták a törökökkel vívott 1475-ös, győztes vászlói csatában." Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. július 20.Kiket kellett feddtek, Iorga-táblát fedtekHivatalosságaink határozatlan fellépésére hivatkozva Hantz Péter, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) ügyvivő alelnöke és Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke négynyelvű műanyagtáblát ragasztott tegnap reggel a Mátyás-szoborcsoport talapzatán illegálisan elhelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó táblára. Másfél órával később a módosított táblának már csak hűlt helye volt a szobornál, de a Iorga-idézetet még jó ideig takarították a ragasztótól. A tábla egyébként a szoborcsoport négy mellékalakját mutatta be román, magyar, német és angol nyelven, kihelyezéséért pedig a BKB sajtóközleményben vállalta a felelősséget: „Bár az ilyen jellegű tevékenység eddig nem tartozott a BKB profiljába, úgy gondoltuk, valakinek be kell lőnie a becsületgólt, ha már illetékes vezetőink tehetetlenek.” Hantz Péter szerint a műanyagtáblát egy hivatalosan nem létező táblára ragasztották rá, ezért nem számolnak különösebb következményekkel. „Arra számítottunk, hogy 10 percnél tovább nem fog élni a tábla, de másfél órán keresztül ott volt” – nyilatkozta lapunknak Hantz, hozzátéve, hogy több ragasztóval és pontosabb szervezéssel tovább takarhatta volna a BKB táblája a Iorga-idézetet. Az ügyvivő alelnök szerint Romániában minden elképzelhető azon kívül, amit a természet törvényei nem engednek, de „nem büntethetnek, amiért a szemetet letakarjuk”. Az egyetemi tanár sajnálattal közölte, hogy a magyarok között is magas azoknak az aránya, akik nem ismerik a négy mellékalak kilétét, továbbá a történelmi hűtlenséget tartalmazó Iorga-idézet helyett inkább a közös múltról tanúskodó táblának lenne ott a helye a szobor talapzatán, mint ahogyan az általa kihelyezett is a magyar–román közös múltra utalt. „Hivatalosságaink a Iorga-tábla illegális kihelyezése óta nem tesznek egyebet, csak a kezüket tördelik” – jegyezte meg Hantz, aki egyben beszámolt egy kilátásba helyezett újabb BKB-pályázat tervéről is: „Valószínűleg a korábbi, Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel kapcsolatos magyar nyelvű tábla elhelyezéséhez hasonló pályázatot hirdetünk meg. Jutalomban részesül az, aki sértő táblákat helyesbít, vagy magyar nyelvű táblákat függeszt ki oda, ahonnan az hiányzik”. Hantz Pétert egyébként tegnap délután 3 óráig sem a városháza, sem pedig a rendőrség nem kereste meg az eset kapcsán. Hantz értesülései szerint a városháza a teljes engedetlenségi megmozdulást tagadta. A műanyagtábla kihelyezéséről készült fotóriport megtekinthető a Szabadság honlapján (www.szabadsag.ro), a Riport rovatban. • A tábla szövege: „A szobor mellékalakjai balról jobbra: Magyar Balázs és Kinizsi Pál hadvezérek, Báthori István erdélyi vajda és Szapolyai István, Bécs kormányzója. Ştefan cel Mare moldvai fejedelmet a Magyar Balázs által vezetett székely csapatok is támogatták a törökökkel vívott 1475-ös, győztes vászlói csatában.” (K. H. I.) Szabadság (Kolozsvár) 2011. október 19.Létrejön-e a teljes egység Partibumban?Az összefogás fontosságát hangsúlyozták a Magyar Parlament Nemzeti Összetartozás Bizottságának (NÖB) mai kihelyezett ülésén Nagyszalontán. Potápi Árpád, a NÖB elnöke az ülés elején kijelentette: a bizottság mindent megtesz annak érdekében, hogy közösen lehessen jobbítani a magyar nemzet sorsán. Bár a Nemzeti Összetartozás Bizottság kihelyezett ülésén minden felszólaló hangsúlyozta az összefogás fontosságát, mégsem volt politikai felhangoktól mentes a szerdai bizottsági gyűlés. Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke beszédében hangsúlyozta: a Partium és a Székelyföld két különböző sajátosságokkal rendelkező régió, ami azt jelenti, hogy előbbiben nem lehet ugyanazokat a politikai, társadalmi kritériumokat alkalmazni, mint az utóbbiban. Hangsúlyozta: a Székelyföldön elképzelhető több magyar politikai szervezet versengése, de „aki a Partiumban megosztja a magyarságot, az a román pártokat támogatja. A rögtön utána felszólaló Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács partiumi szervezetének megbízott elnöke kijelentette, hogy az előtte szóló Szabó Ödön rózsaszín szemüveget tett a bizottság szemére. Kifejtette: míg régebben egymillió szavazatot kapott a romániai magyar érdekvédelmi szervezet, addig ez a szám mára négyszázezerre csökkent. „Van még mit tenni, és erre lennénk itt mi, akik más úton akarunk eljutni ugyanoda – fogalmazott Zatykó Gyula, kijelentve, hogy készek az együttműködésre azokkal, akik nemzetben gondolkoznak, de nem tárgyalnak a korruptakkal és a volt besúgókkal. Integráció in integrum A felszólalók sorában Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke kifejtette, el kell jussunk odáig, hogy megvalósuljon az integráció in integrum, azaz a teljes egység, mert akkor a románok is másképp viszonyulnának a magyarság kérdéseihez, mint amilyen például a restitúció ügye. A kihelyezett ülésen az egyházak részéről felszólalt Gyenge Béla kanonok a nagyszalontai római katolikus egyház képviseletében, Mátyás Attila evangélikus-lutheránus esperes, és Buzogány Csoma István unitárius lelkész. Az önkormányzatokat Ilyés Gyula szatmárnémeti polgármester és Bognár Levente aradi alpolgármester képviselte, akik az illető települések megvalósításairól és gondjairól adtak képet a bizottságnak. János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora a magyar oktatás fontosságára, ezen belül pedig a PKE-nek a magyar oktatásban játszó kiemelkedő szerepére hívta fel a figyelmet. Ifj. Szilágyi Ferenc, a Partium Autonómia Kezdeményező Testület elnöke a partiumi autonómia megvalósíthatóságáról tartott rövid előadást. Az otthoniak közül Szémán Péter, a Báthori István Alapítvány elnöke beszélt utoljára. Az ülésen elhangzottakra a bizottság tagjai reagáltak, mintegy összegezve a történéseket. Pap István Erdély Online Erdély.ma 2011. december 14.Romantikus román történetírás – felfokozvaGabriel Catalan A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek. Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek. Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.” Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt. Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába. Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között). A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is. Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”. Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát. Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában). A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van. Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk) Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. május 2.Dankanits Ádám nagyenyedi évei (1955–1961)Üdvös dolognak tartom, hogy a Kolozsvár Társaság nemrég Dankanits Ádám művelődés-, irodalom- és könyvtörténész emlékének fölelevenítésére szentelte egyik ülését, mely alkalommal a fölszólalók részleteiben vázolták a szakember életútjának legfontosabb szakaszait, szakmai, tudományos munkásságának sokoldalú vetületét, tanulmányíróként, egyetemi tanárként, és szerkesztőként egyaránt. Az alábbiakban életútjának enyedi állomását próbáljuk föleleveníteni s ezáltal minél teljesebbé tenni a tudós, a szakember, az igazgató, a könyvtáros alakját, személyiségét. Feltárt adataim szerint 1955-ben érkezett Enyedre, ahol a Bethlen Kastélyban az alig pár évvel annak előtte, 1951-ben berendezett Történelmi Múzeumban kapott igazgatói állást. Itt jegyzem meg, hogy a beindult múzeumban a Bethlen Kollégiumból kiemelt és áttelepített történelmi állomány képezte az alapkiállítás lényegbevágó részét, s ezáltal kapott illusztrálást az ókor, a középkor, a modernkor, numizmatikai szempontból pedig a gr. Mikó Imre kollégiumi főgondnok éremgyűjteménye, néprajzi vonatkozásban a Fenichel Sámuel-féle Új-Guineai gyűjtemény s nem utolsósorban régészeti szempontból a XIX. sz. végén Fogarasi Albert és Bodrogi János kollégiumi professzorok által Marosgombáson feltárt erdélyi honfoglalás kori magyar sírok állománya. Az általam áttanulmányozott múzeumi irattári anyag alapján elmondhatom, hogy az akkori idők biztosította munkakörülmények, igények, elvárások, ideológiai dogmák stb. közepette Dankanits igen sokrétű teendők, feladatok megvalósítója volt. Fiatalos lendülettel vállalta s tett eleget mind a helyi, mind a tartományi és minisztériumi követelményeknek. Nem könnyű egy cikk keretében fölidézni sokirányú, igen gyakran nem is a szakmájába vágó teendőinek sokaságát. Leltározott, adminisztratív levelezést bonyolított le, kiállításokat szervezett, anyagi, pénzügyi forrásokat igényelt, népszerűsítő és szakmai előadásokat tartott, tudományos levelezést folytatott hasonló intézményekkel és személyiségekkel, régészeti ásatásokat bonyolított le kolozsvári szaktársakkal, melyek eredményeiről tudományos dolgozatokban számolt be, a múzeum alapállományát gyarapította beszerzésekkel és adományokkal, annak tevékenységéről az Igazság és Előre napilapokban számolt be népszerűsítő cikkei keretében. Mindezek mellett ún. házon kívüli megbízatást is vállalnia kellett. E tekintetben csupán egy epizódot említenék, amikor is az akkori rajoni néptanács részéről azon feladatot kapta, hogy intézkedjen és szállítsa haza Fugadra, Ispánlakára és Megykerékre a Kolozsváron megjavított falurádiókat. És Ádám ment Kolozsvárra, és hozta a készülékeket, és gyalogolt aztán tíz kilométereket, hóna alatt a falurádióval esőben, sárban, szélben egyaránt. És ment Torockóra (20 km), csak ő tudja, mivel, hol a helybeli kollektív gazdasággal kötött szerződést a múzeumépület kibővítése s kéttucatnyi, fenyőfából készítendő állvány előállítása végett. Jelenleg a lépcsőház szerepét betöltő melléképület siralmas állapotban vár jobb sorsára. Közben a látogatók ezreit kalauzolta a kiállítótermekben, kiknek száma a fellelhető statisztika szerint ekképp alakult: 1951– 8500 látogató; 1952 – adathiány; 1953 – 4408; 1954 – 10 006; 1955– 5600; 1956 – 7000. Sok, vagy kevés azokhoz az időkhöz viszonyítva: döntse el az olvasó. Itt jegyzem meg, hogy jómagam, mint VII.-es diák léptem át először osztályommal együtt e múzeum küszöbét 1961-ben becses emlékezetű Köble József történelemtanárom vezetése alatt. Jól emlékszem manapság is a kiállított anyag rendkívüli gazdagságára, változatosságára, amelyből napjainkra alig maradt némi látnivaló, a lényeg részben raktáron, de javarészt más hazai intézményekbe – Gyulafehérvár, Nagyszeben, Bukarest stb. – vándorolt, úgymond jobb megőrzés végett. Az intézmény pedig ún. régészeti múzeumként éli mindennapjait, a befogadó Bethlen Kastély viszont minden részecskéjében sürgős és általános felújítást igényel, ami már nagyon régóta esedékes. Egy pillanatra viszont még időzzünk el Dankanitsnál. 1956. december 15-én kelt, s a Művelődési Minisztériumhoz intézett jelentésében többek között közli, hogy „Az utóbbi két évben Enyed rajon múltjának dokumentációs feltárásán munkálkodtunk. E tevékenység párhuzamosan zajlik: 1) felszíni régészeti ásatások, 2) építészeti kutatások (különösen a népi építészet terén), 3) a kulturális műemlékek kutatása, 4) a rajon társadalmi életére vonatkozó bibliográfia összeállítása. Mindezek mellett a múzeum épületét ábrázoló képeslap megvalósítása, az 1437-es parasztlázadásra vonatkozó kiállítás megszervezése, 3 helytörténeti előadás megtartása Enyeden, Felvincen és Marosújváron és ugyanitt egy állandó jellegű helytörténeti kiállítás megnyitása szerepel napirenden”. Ugyanezen keretben, 1956 májusában Enyed rajon amatőr festőinek alkotásaiból nyitott kiállítást a múzeumban, azon év nyarán a kolozsvári Művészeti Múzeum adott helyet az enyedi karikaturisták alkotásainak, majd decemberben ismételten Enyeden mutatják be festményeiket a helybeli alkotók. 1957 márciusában a helyi művelődési házban szervez képzőművészeti kiállítást, majd azon év decemberében Vass Albert enyedi festő és rajztanár mutatja be alkotásait a múzeum kiállítótermében. S ugyanazon évben a kolozsvári Művészeti Alaphoz fordul egy kétnyelvű: román–magyar feliratos alkotás kivitelezéséért: „Vizitaţi Muzeul raional de istorie Aiud, Látogassa meg a rajoni történelmi múzeumot”. Dankanits a múzeumban kifejtett tevékenységét 1957. december 11-ével kezdődően a közelben levő Bethlen Dokumentációs Könyvtárban folytatja. Ugyanis akkoriban a rövid ideig a könyvtárban tevékenykedő Lazăr Valeriu – mit sem értvén a magyar könyvekhez, nem ismervén a magyar nyelvet – a helyhatóság döntése szerint, személycsere révén, átvette a múzeumot, Dankanitsot pedig áthelyezték a könyvtárba. Mielőtt tovább lépnénk azonban, tisztázzuk pár mondatban a Bethlen Könyvtár akkori helyzetét. Mint ismeretes, az államosításig a könyvtár a Bethlen Kollégium szerves részét képezte. A múzeumok, könyvtárak, művelődési intézmények államosításáról szóló, 1951-ben megjelent rendelet értelmében a Bethlen Könyvtár is állami tulajdonba kerül, „Állami Bethlen Dokumentációs Könyvtár” elnevezés alatt, és központi szinten az Oktatási és Művelődési Minisztérium keretében működő Művelődési Intézmények (Aşezăminte Culturale) hatáskörébe, majd a későbbiek során ugyanazon szaktárcánál a Könyvtárak Igazgatóságának felügyelete alá kerül. Helyi szinten az akkori rajoni néptanács a felettes hatóság, mind anyagi, mind személyzeti, adminisztrációs vonatkozásban. Dankanits két új kollégája: Böjthe Jolán, aki 1957. április 15-én kezdi könyvtárosi munkáját, és Vita Zsigmond, aki másodjára 1956. március 15-én kap alkalmazást a Bethlen Könyvtárban. Dankanits tehát 26 évesen foglalja el Turnovszky Sándor igazgató nyugdíjba vonulása után a Bethlen Könyvtár igazgatói székét. A könyvtár irattárának áttanulmányozása során (amelyet a legnagyobb rendben és szabályszerűen hagyott maga után az 1968. augusztus 31-én nyugdíjba vonuló Vita Zsigmond), Dankanits, mondhatni zökkenőmentesen, ugyanazon stílusban és ritmusban – s minden bizonnyal még nagyobb kedvteléssel – folytatja sokrétű, most már könyvtárosi teendőit. 1958 januárjában már a gyulafehérvári Batthyaneumban érdeklődik az 1788-ban kiadott: Deutsch-Ungarisches Wörterbüchlein zum Gebrauche der Schulknaben c. munka, és egyéb, 1788 előtt Gyulafehérváron nyomtatott szótárak, valamint a püspöki nyomda felállítása iránt. S ugyancsak januárban a kolozsvári antikváriumban keresi hivatalos levele által Báthori István erdélyi fejedelem levelezését, Komjátszeginek Békés Gáspárról írott munkáját s az Erdélyi Múzeum Almanachját. A könyvtári munka megkönnyítése végett a szakminisztériumhoz folyamodik egy írógép biztosítására, mely igényét alábbiak szerint indokolja: „Könyvtárunk közel 65 000 kötettel rendelkezik. Ezen állomány feldolgozása, katalogizálása, újrakatalogizálása nem nélkülözheti egy írógép biztosítását, melynek napi használata 6-7 órás munkaidőt venne igénybe. S ha tekintetbe vesszük, hogy a városi könyvtár sem rendelkezik írógéppel, akkor az írógépes munka napi 8-9 órát igényelne. Ennek hiányában képtelenek vagyunk feladatkörünket megfelelő módon teljesíteni. Az esetleges juttatás esetén kérjük, szíveskedjenek román–magyar–német billentyűzettel ellátott készüléket biztosítani.” A szaktárcának nem lévén módjában kérését teljesíteni, a helyhatósághoz irányította a kérvényezőt a kérdés megoldása végett. Helyi szinten hosszadalmas várakozás következik, s így 1959. augusztus 28-án újabb beadvánnyal igényli a nélkülözhetetlen munkaeszközt, mely kérésében fenti indoklását alábbiakkal egészíti ki: „Tekintettel arra, hogy könyvtárunkat, az ország egyik legértékesebb intézményét igen gyakran külföldi kutatók is igénybe veszik, tűrhetetlennek tartjuk, hogy manapság is ezt az immár elavult, kéziratos módszert alkalmazzuk a katalóguscédulák elkészítésénél. Ugyanakkor igen gyakran a kutatók által igényelt és részükre eljuttatott dokumentumokat is másolással vagyunk kénytelenek elvégezni, amit kézzel végezve, kezdetleges dolognak minősül. Amennyiben írógéphez jutnánk, azt a másik három intézmény, városi könyvtár, történelmi múzeum és természettudományi múzeum használatára is átengedjük.” Így zarándokolt a továbbiak során az aprócska, kezdetleges munkaeszköz hosszú időn át, amíg fel nem mondta a szolgálatot, egyik intézményből a másikba. Egyébiránt a továbbiak során a könyvtár még 1977-ben, ideérkezésem idején sem rendelkezett írógéppel. Dankanits könyvtári tevékenysége során olyan jeles kutatókat fogadott, s biztosított számukra értékes forrásanyagot, mint: Kiss József, Benda Kálmán, Gyenes Vilmos az MTA részéről, Skultéti Sándor tudományos kutató és Kulcsár Péter Szegedről, Szőkefalvi Nagy Zoltán vegyészkutató Egerből, továbbá Fazoli Sándor történész, Jakó Zsigmond történész, Benkő András zenetörténész, Hajos József szerkesztő, dr. Izsák Sámuel tudományos kutató, Szabó T. Attila egyetemi tanár, Engel Károly tudományos kutató, Jancsó Elemér egyetemi tanár, és Kántor Lajos Kolozsvárról; Ion Berciu muzeográfus Gyulafehérvárról, Iosif Antohi egyetemi tanár Bukarestből, Ján Misianik kutató Pozsonyból, valamint Jarosievitz Zoltán, Demény Zoltán, Király László, Deák Ferenc, Maxim Éva, Molnár Árpád, Bíró Gábor kollégiumi tanárok Nagyenyedről. Ugyanakkor bibliográfiai adatokkal szolgált a marosvásárhelyi Bolyai Könyvtárnak, az enyedi Történelmi Múzeumnak, Lakatos István és Benkő András zenetörténészeknek, Kós Károly néprajzkutatónak, Jordáky Lajos tudományos kutatónak stb. GYŐRFI DÉNES FOLYTATJUK. Szabadság (Kolozsvár) 2012. július 18.A református oktatási intézményvezetők nyilatkozataA Református Középiskolák XVII. Nemzetközi Konferenciáján, amelyet Léván (Szlovákia) július 8–11. között tartottak, a református tanintézmények képviselői döbbenettel szereztek tudomást a sepsiszentgyörgyi református kollégium épületei ügyében hozott visszaállamosítási bírósági határozatról. A nyolc egyházkerületből érkezett 37 református oktatási intézmény képviselői tiltakoznak a nyilvánvalóan alaptalan és igazságtalan döntés ellen. Jogorvoslatot kérnek az illetékes román szervektől, felhíva a figyelmüket a Románia által is elfogadott nemzetközi egyezményekre és az üggyel kapcsolatos egyértelmű dokumentumokra. Jelenlévők tisztelettel fordulnak az ügyben tenni tudó magyar és nemzetközi szervezetekhez és fórumokhoz, és felhívják figyelmüket az ügyre és ennek beláthatatlan következményeire. Arra kérik őket, hogy támogassák a sepsiszentgyörgyi református kollégium ügyét, és akadályozzák meg a román állam igazságtalan visszaállamosítási kísérletét. Léva, 2012. július 11. Aláírók: Szegedi Kis István Református Gimnázium (Békés), Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium (Budapest), Benkő István Református Általános Iskola és Gimnázium (Budapest), Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium (Csurgó), Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona, Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma, Bocskai István Református Gimnázium, Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium (Halásztelek), Bethlen Gábor Református Gimnázium és Szatmáry Kollégium (Hódmezővásárhely), Lorántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium (Kaposvár), karcagi Nagykun Református Gimnázium, Kecskeméti Református Gimnázium, Református Kollégium (Kézdivásárhely), Kiskunhalasi Református Kollégium Szilády Áron Gimnáziuma, Kolozsvári Református Kollégium, Czeglédi Péter Református Gimnázium (Léva), marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, Mezőcsáti Református Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola, Szegedi Kis István Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium (Mezőtúr), Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon (Miskolc), Nagyberegi Református Líceum, Nagydobronyi Református Líceum, Ecsedi Báthori István Református Gimnázium és Kollégium (Nagyecsed), Bethlen Gábor Nagyenyedi Református Kollégium, Arany János Református Gimnázium, Szakképző Iskola és Diákotthon (Nagykőrös), Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium (Nagyvárad), Pápai Református Kollégium Gimnáziuma, Pécsi Református Kollégium Gimnáziuma és Általános Iskolája, Péterfalvi Református Líceum, Tompa Mihály Református Gimnázium (Rimaszombat), Szatmárnémeti Református Gimnázium, Sepsiszentgyörgyi Református Kollégium, Backamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium (Székelyudvarhely), Szentendrei Református Gimnázium, Sárospataki Református Kollégium Gimnáziuma, Általános Iskola és Diákotthona, Tatai Református Gimnázium, Református Kollégium Általános Iskolája és Gimnáziuma (Tiszakécske), Zilahi Református Gimnázium. 2014. február 11.Történelemóra máskéntA Nemzetstratégiai Kutatóintézet szervezésében a magyar honfoglalásról tart interaktív történelemórát és korhű fegyverbemutatót több erdélyi városban a héten Hidán Csaba László régész, történész, egyetemi tanár. Kedd délelőtt a csíkszeredai Kis Herceg Napközi vendégeként a József Attila Általános Iskola tornatermében, majd a Márton Áron Gimnázium dísztermében ismertette a honfoglalás eseményeit, mutatta be a korabeli viseleteket, harci eszközöket Hidán Csaba, akit főként a Duna televízió Rendhagyó történelemóra sorozatából ismerhettek a nagyobb gyerekek. Az előadó munkáját az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola tagjai segítették a bemutatókon. A József Attila Általános Iskola tornatermében megtartott előadáson főként kisgyerekek vettek részt. Hidán Csaba egy legendával vezette vissza őket a honfoglalás korába. Mesélt nekik a Tündérkertnek nevezett helyről, óriásokról, tündérlányokról, fenyőfákról, nagy csatáról, a kakukkfűillatú pusztákról érkezett hét legényről. „A gyerekek életkoruknak megfelelően meg kell ismerjék a saját múltunkat, és ez nyilvánvalóan először mesékkel, legendákkal kezdődik. Később, aki ismeri ezeket, lehet, hogy történelemkönyveket is olvasni fog. Annak idején én sem a számítógép mellett nőttem föl, nem voltam »kulcsosgyerek« sem, hanem a szüleim meséltek nekem. Később aztán olvastam, és így megszerettem, megismertem a történelmünket” – mondta el portálunknak az előadó. A történelemóra során bemutatta, milyen is volt a honfoglalás kori harcosok viselete, a vaddisznóbőrből és farkasbőrből készült süveg, sisak, fokos bárd, nyíl stb. Hidán Csaba hangsúlyozta, fontos, hogy minden, amit az előadásokon bemutatnak, hiteles legyen. „A nagyobbak ismernek a Rendhagyó történelemóra sorozatból, a kicsiknek pedig elsősorban a mese a fontos, vagy a harci bemutató érdekes számukra. Ez természetes, mert ők még kicsik ahhoz, hogy tudják, ki volt Álmos, Árpád stb. De így kell bevezetni őket, hogy élményszerű legyen, és nagyon ragaszkodom a hitelességhez. Amit mi viselünk magunkon, az nem jelmez, hanem viselet. Ami ezüst kell legyen, az ezüst, a bronz bronz, a vastag nemez, nemes acél, az acélpikkelyek, bőrpikkelyek mind igaziak, hogy a valóságot lássák. Nem szabad a kicsiket sem lebutítani azzal, hogy fölveszek egy könnyített ruhát. Vannak persze megélhetési hagyományőrzők, akik magukra vesznek ilyen lebutított ruhákat és összevissza beszélnek mindent. Nem szabad, hitelesen kell. Bartók Béla után: csak tiszta forrásból. Nyilvánvaló, a gyerekeknek meseszerűen, élményszerűen, de viseletben, fegyverzetben hiba nem eshet, annak nagyon pontosan úgy kell kinéznie, mint amilyen volt vagy lehetett” – mutatott rá. Az előadássorozat hétfőn Sepsiszentgyörgyön kezdődött, kedden Csíkszeredában folytatódott, szerdán Székelyudvarhelyen délelőtt 10 órától a Villanytelepi Napközi Otthonban (Villanytelep u. 17.), majd délután 1 órától a Tamási Áron Gimnázium (Baróti Szabó Dávid u. 32.) dísztermében, csütörtökön 10 órától a marosvásárhelyi Stefánia Óvoda szervezésében a Református Egyház Épületében (Aurel Filimon u.32.) 10 órától, majd délután 1 órától a Bolyai Farkas Középiskola (Bolyai u. 3.) dísztermében, pénteken pedig Kolozsváron délelőtt 10 órától a János Zsigmond Unitárius Kollégium Óvodájában (December 1 sugárút 9. sz.), majd 14 órától a Báthori István Elméleti Líceum dísztermében (Farkas utca 2.) tudhatnak meg többet a gyerekek a magyar honfoglalásról. Péter Beáta Székelyhon.ro, 2014. június 10.Nevelők dicséreteÉvfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort. Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot. Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán. Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra. Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett. Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata. „Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba. Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől. „Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…) Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.” (Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!) Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra. Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen. Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete. „Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.” A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N” Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is. Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából. „Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek. Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?” Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”. Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője. „Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak? És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.” Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig. Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk. Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.” Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra. Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2014. október 25.A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna. Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen” mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott! A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Kolozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá. Kései egyetemtörténet Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”. A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette. A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt. (folytatjuk) Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 6.Maros menti falvak egykori leírásaFOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 13-I SZÁMÁBÓL Cintos Marosbogáttól délre, az ózdi patak torkolatánál fekszik. Régen Jacinthus, Acintus, Acintos néven is előfordult. 1358-ban Lajos király Visegrádról rendeli, hogy Domokos erdélyi püspököt Acinthos birtokába visszahelyezzék. 1469-ben Báthori István erdélyi fejedelem Budáról rendeli a kolozsmonostori konventnek, hogy Baska Balázst a budai vár provisorát és Jakeh Lászlót több jószágokkal együtt Jacinthus birtokába beiktassa. 1495-ben Acintost a szebeni királybíró, Altenburg Tamás özvegye veszi meg más jószágokkal együtt. 1615. november 10-én Bethlen Gábor Acintost több Alsófehér és Torda megyei faluval együtt 10 000 forintért inscribálja Szilvási Boldizsárnak. A továbbiakban Oroszi, Szentjakab, Péterlaka és Bogáttal együtt egy birtokos kezén forog. Lakóinak száma: 70 magyar, 560 román, 45-50 cigány és zsidó, kik 149 házban 2323 hold földterületről éltek, melyből 1254 hold jó minőségű szántó és 383 hold kaszáló. Ugyanitt báró Kemény Gerő szépen berendezett gazdaságot működtetett igen jó cukorrépa termeléssel. GYŐRFI DÉNES Szabadság (Kolozsvár) 2015. május 6.Katolikus Nőszövetségek találkozója Kolozsváron2015. április 20-22 között került sor Kolozsváron az Erdélyi Római Katolikus Nőszövetségek Egyesülete lelkigyakorlatos napjaira, melyen 31 nőszövetség közel 130 tagja, illetve 21 lelkipásztor vett részt. A találkozón szép számban vettek részt a nagyváradi római katolikus egyházmegyéből a zilahi Árpádházi Szent Erzsébet Nőszövetség tagjai, Ft. Sövér István plébános vezetésével, Nagyváradról, a várad-olaszi Szent Rita, valamint a várad-velencei Lisieux-i Kis Szent Teréz Nőszövetség tagjai Ft. Kiss Albert várad-olaszi plébános, kanonok vezetésével. A találkozó mottója: Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szeretlek benneteket (Jn 15,12) A lelkigyakorlat a rendező, kolozsvári Szent Mihály Nőszövetség dísztermében zajlott le. Az egybegyűlteket Fábián Mária az E.R.K.N.E. elnöke köszöntötte, aki tolmácsolta Exc. Jakubinyi György érsek úr üdvözletét, majd, felolvasta Ft. Tamás József segédpüspök illetve Ft. Pék Sándor esperes leveleit, melyben köszöntötték a lelkigyakorlat résztvevőit. Ft. Kovács Sándor fő esperes a Fórum lelki vezetője köszöntő beszédében kiemelte a nők szerepét korunk társadalmában, a családban, mint ahogy Márton Áron püspök is kihangsúlyozta: a család az amelyből az élet fakad, itt sűrűsödik össze az emberiség összes öröme és bánata, a család biztosítja, hogy erős, alkotóképességű emberek nevelkedjenek. A család felbomlása a társadalom hanyatlásához vezet, ilyen körülmények között a nőknek különösen nagy felelősségük van. Az ő tevékenységük befolyással van azonban nemcsak a családra, hanem az egyházra és egész közösségünkre. Ferenc pápa is beszédeiben kihangsúlyozza a nők szerepét mondván, hogy a nők mindennapi munkája befogadóvá teszi társadalmunkat, steril az a világ melyből a nőket kirekesztik. A Báthori István Líceum diákjai Vincze Csilla tanárnő vezetésével, nagy sikert aratva, válogatást mutattak be Petőfi Sándor családdal kapcsolatos verseiből. A lelkigyakorlaton a résztvevők Ft. Nagy József csíkcsicsói plébános értekezését hallgatták meg melyben az összejövetel mottójából kiindulv szeressétek egymást , amint én szeretlek benneteket Jn. 15,12- a család mai szerepéről értekezett, a családról melyre a szeretet fénye kell ragyogjon, a családról mely melegség, szeretet, közös asztal és valaki ,aki vár ha hazatérünk. Saját tapasztalatait elevenítette fel édesapja, édesanyja gondos szeretete védte Őt egész eddigi élete alatt. Bemutatta a házas hétvége mozgalmat mely Spanyolországból indult ki és terjedt el egész Európában, Magyarországon 2001-től tartanak ilyen rendezvényeket Erdélyből mintegy 500 házaspár a tagja, egyházközségükben Csíkszépvizen tartottak házas hétvégét legutóbb, melyen 16 házaspár vett részt, melynek célja volt tudatosítani a szeretetet mely a család fundamentuma, a család az első hely ahol megtanulunk beszélni, kommunikálni, imádkozni a hely ahol szeretetben neveljük gyermekeinket. Homa Ildikó szociális testvér Kötetlenül elköteleződve című előadásában a családos találkozókról értekezett a Szent Mihály plébánián. Ft. Illyés Csaba Nagykárolyi plébános „Nagyobb boldogság adni, mint kapni”( Ap.Cs 20,35) címmel értekezett rámutatva, hogy korunkban elhatalmasodott az önzés a pillanatnyi élvezetek hajhászása, a kapzsiság, a földi gyarapodás elsődlegessége, eltévelyedés a hittől, sokszor fordulunk el a segítséget kérőktől. A hívő ember Krisztus nyomában kell járjon, mert az Ő szeretete nélkül nem tudjuk gyakorolni az irgalmasságot mely Krisztus közelségéből fakad. A Fórum résztvevői közösen imádkoztak Isten szolgája Márton Áron boldoggá avatásáért. A Szent Mihály templomban nagysikerű koncertet tartott a Szent Cecília kórus és zenekar dr. Potyó István vezényletével. A lelkipásztorok tanácsainak meghallgatása után a záró szentmisén vettek részt melyen szentbeszédet Ft. Kiss Albert várad-olaszi plébános mondott. A következő találkozó, lelkigyakorlat színhelye 2015 szeptemberében Nagyvárad lesz, ahol a nőszövetségek elnökei és lelki vezetőik vesznek részt. Fleisz Judit, a nagyvárad-velencei Lisieux-i Kis Szent Terez Nőszövetség elnöke Reggeli Újság (Nagyvárad) 2015. augusztus 19.Őseink példája ad erőtSzékelyföldi helytörténeti körúton a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület Székelyföldre indult kétnapos helytörténeti körútra a hét végén a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna KulturálisEgyesület. Az idegenvezető szerepét Balás Árpád tanár vállalta el, aki egész úton fáradhatatlanul, színesen, érdekesen magyarázta azoknak a településeknek a történetét, érdekességeit, történelmi jelentőségét, amelyeken áthaladtunk. Szombaton reggel Marosszentgyörgy irányába indultunk. Az első megálló a marosvécsi várkastélynál volt, ahol a várkertben Kemény János sírjánál helyezték el az egyesület koszorúját. A helyszínt, Kemény Jánost vagy az Erdélyi Helikon íróközösséget nem kell külön bemutatni a Népújság olvasóinak. Elég annyi, hogy ez volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb és legrangosabb írói szerveződése. Innen indultunk tovább a Gyergyói-medence felé. A ditróiak büszkesége Az 56 méter hosszú, 23 méter széles, 1000 ülő- és 2000 állóhellyel rendelkező kéttornyú templom Székelyföld messze híres temploma, a ditróiak büszkesége neogótikus stílusban épült, toronymagassága 75 méter. Mindkét tornyán található toronyóra, ami még ma is működőképes. Az ablakkeretek csúcsívesek, ami ugyancsak a neogótikára utal. A templom főoltárát carrarai márványból készült szobrok díszítik: Jézus Szent Szíve, Szent István és Szent László királyok szobrai, a falu szülöttjének, Siklódi Lőrincnek a művei. A szentély és a hajó ablakait, amelyeken a tizenkét apostol látható, Róth Miska, a szentélyt díszítő szekkókat Pauli Erik olasz festő készítette. A Tatárdomb és a Lázár-kastély Gyergyószárhegy felé haladva látható a Tatárdomb. A legenda szerint háromezer tatárral vette fel a harcot háromszáz székely 1658-ban Szárhegy határában. Az otthonukat védők legyőzték, megfutamították a tízszeres túlerőben lévő ellenséget. Őseink hősiessége ma is példaként áll előttünk, erőt kell adjon arra, hogy felül tudjunk kerekedni a nehézségeken – áll a felirat. Gyergyószárhegy élete összefonódott a Lázár család történetével. A Lázár-kastély 1532-ben épült, 1632-ben bővítették. Itt töltötte gyermekkora egy részét Bethlen Gábor. 1499-ben Lázár András pápai bullát kér a helybeli kolostor alapításához. 1665-ben Lázár István egy darab területet a ferences szerzetesek számára bocsátott, ahol kápolnát is építtetett nekik. 1669-ben Kájoni János új épületet emeltetett. 1670-ben egy aranyozott, ezüstözött, festett cifra oltárt is rendeltek a zárda templomába. Sajnos, a folyamatban levő perek miatt a kastélyba nem tudtunk bemenni. Örmény templom – Gyergyószentmiklós A következő megálló a gyergyószentmiklósi örmény templom volt, amelyet lőrésekkel ellátott, szabálytalan vonalú fal övez, keleti és nyugati oldalán két kisebbfajta bástyához hasonló, kívül félkörű, belül szögletes alaprajzú építmény található. A kőfal ablakszerű mélyedéseiben elhelyezett, Krisztus kínszenvedésének jeleneteit ábrázoló értékes fametszetek 1750 körül készülhettek, ezek jelenleg az örmény plébánia épületében találhatók. Az északi mellékoltárhoz tartozik a templom legértékesebb festménye, amely 1752-ben készült a velencei mechitarista kolostorban. A képen Világosító Szent Gergely, az örmények első katholikosza jelenik meg. Világosító Szent Gergely élete legfontosabb cselekedeteként az addig keresztényüldöző III. Tiridat király megtérítését tartják számon, mely maga után vonta az egész örmény nép kereszténnyé válását. Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad! Gyergyóalfalu templomának felirata szerint a templom 1213-ban épült, a 15. században gótikus stílusban átépítették, majd 1766-ban barokkizálták. Egykori védőfalának csak töredéke maradt az 1930. évi restaurálás után. A templomkertben áll az I. és II. világháború áldozatainak emlékműve, a bejárattól jobbra pedig egy zászlótalapzat, amelyet 1942-ben Budapesten élt alfalviak állítottak. Ennek felirata: Ember, vésd szívedbe, hogy ez a föld mindig székely volt és az is marad! A templomtól jobbra és balra park van, ahol István hitvédő pap, a csíksomlyói pünkösdi búcsú elindítójának szobra látható. Kossuth-szobor – Gyergyócsomafalva 1894-ben László Gyula indítványozta, hogy Marosvásárhelyen állítsanak szobrot Kossuth Lajosnak. A Bernády György vezette 380 tagú szoborbizottság 1897-ben Köllő Miklós gyergyócsomafalvi szobrászt bízta meg a mű elkészítésével: "Faragja székely kéz az emléket, vezesse vésőjét székely szív, mint ahogy a szobor székely földben álljon". 1899. június 11-én Marosvásárhelyen leplezték le Kossuth Lajos ércszobrát. 1921-ben a román hatalom ledöntötte, 1995-ben a Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány közgyűlése kezdeményezte a Kossuth-szobor újbóli felállítását az alkotóművész szülőfalujában. Így 2001-ben került felavatásra Gyergyócsomafalva központjában a Köllő Miklós által alkotott Kossuth-szobor Sántha Csaba által újraalkotott pontos mása. A szobrot is magába foglaló teret ifj. Köllő Miklós műépítész, a szobor alkotójának kései rokona tervezte. Madéfalván a madéfalvi veszedelem, azaz a székelyek legyilkolásának emlékét őrző emlékmű megkoszorúzására került sor. A székelyek legyilkolásának emlékét őrző kőoszlopot, Köllő Miklós alkotását, amelynek tetején kitárt szárnyú turulmadár látható, 1905. október 8-án avatták fel. A szombat esti Csaba királyfi rockopera volt az egyik fontos része a programnak. Délután azonban hatalmas eső kerekedett, órákig zuhogott, már azt hittük, lehetetlen lesz felmenni a csíksomlyói nyeregbe, a pünkösdi búcsúk helyszínére. Végül mégis elállt az eső, és megtartották az előadást. A szállásra való visszatérés csoportunk számára kisebbfajta kalanddal ért fel, de végül mindenki hazaért és elégedetten fogyasztotta a finom vacsorát: zsíros kenyeret vörös hagymával. A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve Vasárnap délelőtt a Csíki Székely Múzeumba látogattunk, ahol a csíksomlyói kegyszobor 500. évfordulója alkalmából A csíksomlyói Mária-szobor 500 éve – Mária-tisztelet Erdélyben címmel nyílt emlékkiállítás. A kiállítás a Mária-szobor olyan tárgyi emlékeit – a Batthyány Ignác püspök által adományozott fémkoronák és jogar, a Kisjézus ruhácskái, amelyekbe még a 20. század közepéig öltöztették – mutatja be, amelyeket első alkalommal láthat a nagyközönség. Az emlékezés parkja Székelyudvarhelyen a szoborpark "lakóit" ismertette Balás Árpád tanár úr. A szobrok 12 ismert történelmi személyiséget – Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király, Csaba királyfi, Hunyadi János, Báthori István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József –, valamint tizenharmadikként a névtelen Vándor Székelyt ábrázolják. Az emlékezés parkjának létrehozója a Székelyudvarhelyért Alapítvány, a szoborparkot 2004- ben avatták fel. Innen mentünk tovább Keresztúrra. Koszorúzás Petőfi vén körtefájánál A Gyárfás-kúriában tartózkodott élete utolsó éjszakáján Petőfi Sándor. Sokáig volt Petőfi ittlétének "élő" tanúja az öreg körtefa, amelyet utóbb már csak vaspántok tartottak össze. Helyére a kegyelet új csemetét ültetett, mely előtt emléktáblát helyeztek el Kányádi Sándor négy sorával: "Haldoklik az öreg tanú,/Petőfi vén körtefája./Azt beszélik ő látta volt/ verset írni utoljára." Késő délután már csak lassítottunk Héjjasfalván Zeyk Domokos szobra előtt, Fehéregyházán az Ispánkútnál, majd Segesvár érintésével, fáradtan, de élményekkel gazdagon érkeztünk haza Marosvásárhelyre. Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 17.Kádár Gyula: Mire /nem/ alkalmas a történelem?A románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú, nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek. Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román államot csak 1878-ban ismerik el. A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása 1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához szolgált történelmi érvekkel. Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2 százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet. Balkáni gyökerek A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek – a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Štefan Milutin szerb király 1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528 méter magas hegycsúcsot. A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát (Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet). A románok Erdélyben A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83 százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757 névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű. Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon. Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek, településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár) melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség 1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a máramarosi magyar királyi birtokra. A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik. Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról, hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja, hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és egy báránnyal adóznak. A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi (Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb érsekségtől független erdélyi érsekség. Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az 1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a lakosság fele elpusztul. Ki volt itt hamarabb? Megállapítható, hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva – jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok jogos követeléseit. Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel, közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén – lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik, hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok. Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat. A szerző utolsó írása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 18.A Tóth Árpád Irodalmi Kör havi üléseErdély neves iskolái Kedden délután került sor az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör havi munkaülésére, melyen ez alkalommal Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad Megyei Szervezetének tiszteletbeli elnöke tartott előadást, bemutatva Erdély néhány neves iskoláját. Szó esett a Kolozsvári Báthori István, a Nagyenyedi Bethlen Gábor, a Csíkszeredai Márton Áron, a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó, a Székelykeresztúri Berde Mózes, a Nagyváradi Ady Endre, a Brassói Áprily Lajos, a Zilahi Wesselényi, a Kolozsvári János Zsigmond, a Székelyudvarhelyi Tamási Áron, a Kolozsvári Apáczai Csere János, a Szatmárnémeti Református Gimnázium és a Marosvásárhelyi Bolyai Farkas iskolákról. Matekovits Mihály olyan személyeket is bevont az előadásba, akik a fenti iskolák valamelyikébe jártak, így a Nagyenyedi Bethlen Gábort Kiss Anna, a Székelykeresztúri Berde Mózest Hadnagy Dénes, míg a Brassói Ápriliy Lajost Matekovits Mária mutatta be. Az intézményekben végzett híres költőktől vagy neves személyiségektől származó idézeteket Gál Zoltán, a Nyugati Jelen ifjú újságírója és a kör rendszeres részvevője olvasta fel. Rögtön az est kezdetén a jelenlévők megemlékeztek Balázs Katalinról, a Vörös Lobogó, később Nyugati Jelen egykori szerkesztőjéről, akinek halála óta egy év telt el, valamint a nemrégiben elhunyt Katona Béláról. Ahogy Regéczy Szabina Perle, a kör elnöke fogalmazott, „jó szavalót és vidám, jókedvű barátot” veszítettek el, és az ő emlékére Lucian Emandi Feltámadás/Înviere című verséből idézett. L. N. Nyugati Jelen (Arad) 2016. október 3.Jegenye új pappal ünnepelte 150 éves templomátHármas ünnepre gyülekeztek a jegenyeiek szombaton. 150 éves római katolikus templomuk búcsúünnepe egyúttal új lelkipásztoruk, a kolozsvári születésű ifj. Kádár István plébános beiktatási szertartására is alkalmat adott. A mintegy 400 lelkes falu életében nem oly mindennaposak a közösségi ünneplések, az emberek nem szoktak hozzá, de a hitéhez ragaszkodó gyülekezet az ünnepi szentmisén zsúfolásig megtöltötte a templomot. A délutáni településtörténeti bemutatóra főleg az ifjúság jött el, este pedig az Operettissimo előadásán mozdulni is alig lehetett a faluházában. Vasárnap verses-zenés előadáson mutatkoztak be a falu tehetségei, a köztudomásúan sok helybeli zenész közül is felléptek néhányan. Az új lelkész és a közösség nagy nyitottsággal fordul egymás felé, bízva a fejlődés ígéretét magában hordozó, gyümölcsöző együtt munkálkodás lehetőségében. Talán az idei utolsó nyárias hétvégére ébredt szombaton Kalotaszeg egyetlen színtiszta római katolikus faluja. Mától esőket és lehűlést jósolnak, de szombaton és vasárnap még cirógató napsütésben ünnepelhette a jegenyei közösség Szent Mihálynak szentelt templomát, amelynek jelenlegi épületét 150 évvel ezelőtt emelték. Egyben búcsúünnep is volt a hétvégén, és ez alkalommal köszöntötték új lelkipásztorukat is: ifj. Kádár István paptársai és főesperese jelenlétében tett fogadalmat új szolgálati helyén. Templom és vallás Bizonyos források szerint 1062-ben, más írások szerint a XIII. században már létező településen 1250 körül emeltek kőtemplomot Szent Mihály tiszteletére. A reformáció Jegenyét sem kerülte el, de temploma csak rövid ideig volt a reformátusoké, 1579-ben Báthori István fejedelem visszavásárolta és a jezsuitáknak adományozta. Később ismét református templom volt, de 1615-ben Bethlen Gábor újra a jezsuitáknak adományozta. A lakosság többsége mindvégig megmaradt katolikus hitében. Az 1629-ben vagy 1630-ban született, majd röviddel azután Jegenyén megkeresztelt híres szerzetes, építész, botanikus, zeneszerző és zenegyűjtő Kájoni János nevezetes könyvében, a Libernegrában így ír a születése körüli időszakban Jegenyén uralkodó vallási állapotokról: „A [jegenyei] katolikus egyház ama igen gyászos és szűkölködő helyzetben semmiképpen sem tudott katolikus papot szerezni, de még a plébánia hívei között sem volt egy tanult ember, az Egeres nevű szomszéd falu kálvinista lelkészét fogadta föl a katolikus lelkésznek járó teljes bérért, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy a meghatározott napokon eljővén hirdesse nekik az ünnepnapokat, a böjtöket, hogy kereszteljen, eskessen és a halottakat temesse el stb., de soha ne merészeljen prédikálni vagy a képeket megérinteni.” (Fordította: Madas Edit, a Kájoni-kézirat 1991-es szegedi kiadásának szerkesztője.) A hagyomány szerint, amikor a református pap mégis prédikációval próbálkozott, a hívek alaposan megkergették. A jelenlegi templom 1866-ban, Boér János plébános idején épült. Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 18.Űzött vad a béke apostolábólBeszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk. Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott. – Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül? – Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata. – Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak? – Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet? – Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie? – Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem. – Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban. – Itthon szembesült bármilyen retorzióval? – Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza. – Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait? – Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat. KINCSES ELŐD Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó. Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. augusztus 24.A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzáNem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben. -es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával. De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről? "Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából. "A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő. Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem. De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről? "Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató. Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes. A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat? "A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg. A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla. A korona még mai is politikai kérdés? "Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik. Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével. "A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész. Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát? A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus. "Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével. G. L. / Transindex.ro 2017. október 30.Székely hazaAz anyaszék fővárosa Érdemes az anyaszék központjának szerepét viselő Székelyudvarhely igazgatási szerveire is vetni egy pillantást. A háromkötetes Székelyföld történetében az áll, hogy noha a pápai tizedjegyzékekben említik először, az Árpád-korban még domonkos kolostor is működhetett területén, ezt az 1400-as évek végén Báthori István vajda falakkal keríttette be, és vártartományt is szervezett volna köré, ami nagy felzúdulást keltett a székelyek körében. Itt tartották a székely nemzeti gyűlések jó részét, első említésük 1357-ből való. 1507-ben határozták el, hogy itt állítják fel a 17 főből álló székely főtörvényszéket, amely minden rendű-rangú székely fölött ítélkezhet. A bírákat helyiekből kell kiválasztani. Eme igazgatási szervek jelenléte fonák módon visszavetette, fékezte a mezőváros fejlődését, a kolostor köré épült Székelytámadt vár – ezt az 1562-es felkelés leverése után húzták fel – és várkapitányság nyomasztó erőfölényben volt a városi lakossággal szemben. A vár lovas szolgálatot, fuvarozást követelt meg a lakosságtól, még a kocsmáltatás jogát is kisajátította időnként. Izabella királyné rendelkezett 1588-ban úgy, hogy bizonyos mezővárosi kiváltságait megvédte vagy visszaállította, így mentesítette a királybírák joghatásága alól. János Zsigmond egy rendeletéből is az derül ki, hogy már szabad királyi mezővárosnak tekintette Udvarhelyt. 1590-ben a városi tanács főbíróból, 19 esküdtből és jegyzőként dolgozó diákból állt, ez a testület időnként szenátusnak nevezte magát. A bírói ítélet ellen ehhez lehetett fellebbezni, a továbbiakban pedig az udvarhelyi várkapitányhoz és a királybíróhoz. A céhek az 1500-as évek közepén tűnnek fel a városban, érdekes, hogy céhszabályzatukat egy-egy szász városban, például Nagyszebenben keltezték. Bethlen Gábor egy 1628-as, udvarhelyieknek írott levelében a következő mesterségek szerepelnek: kalmárok, kerekesek, kötélverők, szíjgyártók, lakatosok és mészárosok, vargák, tímárok, asztalosok, szabók, szűrtakácsok, posztócsinálók, szűcsök, rézművesek, ónművesek, fazekasok, takácsok… Ez testvérek között is szép számra rúg! B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-29
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
